Nehéz időkben mondjuk: csak azért is!
A közelmúltban cikket írtam a shoppingolásról. Hiába vettem azonban humorosra, sőt, ironikusra a figurát, miszerint csórók vagyunk, ennek ellenére, nők lévén vásárolunk magunknak ezt-azt, így különböző komikus helyzetekbe keveredünk. A kommentek elszomorítottak.
Nem szeretem azt a beszédfordulatot, hogy „komolyra fordítva a szót”, meg hogy „félre a tréfával”. Az emberi agy ugyanis a komoly után fogadja szívesen a vidámat, mintegy feloldásképp, nem pedig fordítva. Így vagyunk összerakva. De most úgy érzem, meg kell vizsgálnom az érem másik oldalát is. Azaz a magam módján fel kell dolgoznom a téma szórakoztató része után a komolyat. Tartozom vele az Olvasónak.
Összefacsarodott a szívem, amint a nemrégiben megjelent, a shoppingolásról szóló, viccesnek szánt eszmefuttatásomhoz írott kommenteket olvastam. A hozzászólásokból kitűnt, sokan korántsem vették a lapot, azaz értették meg az ironikus hangnemet. Épp ellenkezőleg: a cikk számos olvasót fájó pontján talált el. Vérkomolyan válaszolták például ezt: „Én az a típus vagyok, aki megnézi a ruha árát, aztán visszarakja”. Vagy: „Ki sem mozdulok otthonról, ne is lássam a sok szép holmit, nem vagyok mazochista.” Esetleg: „Nekem már csak a kilós turkálóra futja.” Sőt: „Csupán a gyerekeimnek vásárolok.” És így tovább.
Tehát a cikk olvasógárdájának, sőt, tisztában vagyok vele, a népesség jó részének kutyául megy a sora. Nemhogy azt nem engedhetik meg maguknak, hogy rendszeresen programot csináljanak a vásárlásból, de még arra sem gondolhatnak, hogy legalább néhanapján költsenek önmagunkra. És ez tényleg nem vicces. Persze, engem sem vet fel a pénz, sőt, a férjemmel örülünk, ha a havi kaja árát és a rezsit kicsengetjük. Szóval én szintén ritkán shoppingolok. De az is igaz, nekem például nincsenek gyerekeim, akiket etetni, ruházni, iskoláztatni kellene. Úgyhogy, ha véletlenül beesik némi plusz pénz, nyugodtan elkölthetem magamra.
A héten végeztem egy kis környezettanulmányt az aluljáróban és a bevásárló központban, amelybe az torkollik. Eredetileg tavaszi cipőt akartam venni, mert a régiek mind szétmentek. Mondanom sem kell, nem találtam sem olcsón, sem drágán. Olcsón azért nem, mert abból már elkapkodták a méretsort, drágán pedig azért, mert nem adok, nem adhatok ki 24 ezer forintot egy vászon csukára. Közben figyeltem az üzleteket. Az aluljáróban, a 3-4 ezer forintos lábbeliket kínáló boltokban hemzsegtek a nők. Alig lehetett levegőt kapni a tömegtől. A plázában viszont jobbára csak az eladók ácsorogtak a felhalmozott árukészlet között. Még a legalsó, azaz a legkedvezőbb árakkal dolgozó szinten is.
Elképedtem. Mivé lesznek ezek a kereskedők vásárlók híján? Na, nem mintha személyesen sajnálnám őket – bár emberileg egy kicsit mégis, hiszen nekik ez a munkájuk. Hanem mert ha tartósan nincs fizetőképes kereslet, előbb-utóbb összeomlik a piac. És mivel minden mindennel összefügg, egy tönkrement gazdaságú ország (továbbmegyek: most már kontinens) valamennyi lakójára csúnya világ vár. Ma még, bár gyakran áldozatok árán, ki tudjuk fizetni a rezsit, de lehet, később már annyira elszállnak az árak, hogy azzal is gondjaink lesznek.
Visszatérve a vérző szívű anti-shoppingolókra. Vigasztalásul pufogtathatnék olyan közhelyeket, hogy „gondolkodj pozitívan”, vagy „lesz még jobb is.” Ezeket azonban utálom. Ha nekem vágják bármelyiket a fejemhez, én is kikérem magamnak az okostojáskodást. Arról nem is beszélve, hogy most, amint e sorokat írom, a híres amerikai film jut az eszembe, Jack Nicholsonnal és Helen Hunttal a főszerepben. Az, amelyiknek a címét így fordították le magyarra: „Lesz ez még így se.”
Szóval én is tudok borúlátó lenni. Ám egyvalami minden nehézség ellenére okot adhat a bizakodásra. Mégpedig az, hogy minden gödörnek van alja. Ha azt elérjük, onnan már csak felfelé visz az út. Szóval most azért fohászkodom, fogjunk végre padlót, érkezzünk meg arra a bizonyos aljra, hogy elkezdhessünk kifelé kapaszkodni. Addig meg összeszorított foggal, fél lábon is kibírjuk. Mert minket kemény fából faragtak – mi vagyunk e rossz kor csakazértis-emberei. Bennünket senki és semmi nem fog eltiporni. Igaz? Könyörgöm, mondjátok, hogy igaz.
Rados Virág
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez