Négy nő: És a világot szültem gyermekül - 12. rész
A Négy nő nem mese, hanem egy folytatásos webregény. Olyan kapcsolatokról és viszonyokról szól, amik lehetnének bármelyikőnk kapcsolatai vagy viszonyai. A négy nő mesél és mi megismerünk életeket, fájdalmakat, örömöket. Őszinték, nem titkolják gyengeségeiket és gonoszságaikat, hiszen olyankor beszélnek hozzánk, amikor nincs rajtuk az álarc, vagy nem bújnak felvett szerepeik mögé. Ilyen lenne az, ha belelátnál a barátnő vagy a szomszéd asztalnál ülő kollegina fejébe. Egyszóval kegyetlen.
Azt mondja, addig kell bombázni, amíg az egészséges szövetek bírják? De az ember nem csak hús és szövet. Tartozik az emberi anyaghoz más is. Az pedig a lelke. Ezt tudta? És az nem bír el több sugarat. Elérkeztem ide, a legvégső határomhoz. Ki van írva egy rozoga táblára, hogy Semmi és Sötét. Egyedül vagyok itt, nincsenek ápolók, maga sincs itt, Doktor úr. Nem tudhatja mi van a Semmi és Sötétben, de egyedül én kapcsolhatom fel a lámpást, és ha maga ideadja azt a két utolsó kezelést, egész biztos, hogy meghalok. Nem fizikailag leszek halott, hanem belül. Tudom, magának még úgy is jó leszek, hiszen kozmetikázom a statisztikát.
Pontosan tudom, mit kockáztatok, ha lemondom a sugarat. Tudom, hogy a 26 az nem 28, de mondja meg őszintén, ha 26 adag sugárbombától nem gyógyulok meg, akkor a 28-tól meg fogok? És ne mondja nekem, hogy feladom a cél előtt. Én a feladás fogalmát nem ismerem. Ez csupán egy alaposan mérlegelt, megfontolt döntés. Pakolgatom az apróra porciózott csomagokat a mérleg egyik serpenyőjéből a másikba. Próbálom kiegyenlíteni a két oldalt, hogy ne billegjen. Alkudozom az életemért, de az ördöggel lepaktálni nem fogok. Nem tehetem meg magammal, hogy megnyomorítva éljek. Gondoljon bele, akkor csinálok magamnak még egy betegséget. Ismerem magam, tudom milyen az észjárásom, mennyire finom a lelkem, nem viselnék el egy másfajta életet. Így is nehéz, ezekkel a mellékhatásokkal, amik megmaradnak. Ne haragudjon, az én lélektani határomba nem tartozik bele minden. Én nem akarok mindenáron élni. Egészben akarom ezt megúszni. Bár tudom, egész már soha nem leszek, odavan a méhem, amit soha nem sirattam, csak a múltkor úgy sziven ütött, amikor a hugom a gyerekeiről beszélt.
Ültünk az ágyon, és fényképeket mutogatott a lányokról. Olyanok voltak, mint régen mi ketten. Mármint én meg a hugom. Zokogtam. A hugom arról beszélt, hogy a lányok, hogy keltik fel reggel az apjukat. Ráugranak a hasára és kiabálják a fülébe, hogy Ébredj Apuci! Ugyanígy őrjöngtünk apánkon mi is régen. Ugráltunk az ágyon, és jaj de nagyon tudott haragudni azért. De mi nem hagytuk abba, egészen addig, amíg nem emelte fel erélyesebben a hangját. Akkor megijedtünk. A hangjától féltünk.
Apám nem hív fel, mióta kiderült a diagnózis. Ő már eltemetett. Nem tudja ezt viselni. Megértem. Egy ember nem tud ennyi mindent elviselni egy életben. Elég volt neki annak idején az a sok dolog, amikről ma már nem beszélünk.
"Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj."
Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde, részlet
Juli
Az előző rész ITT olvasható. A teljes rovat pedig ITT.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez