Négy nő: A Rózsadombon máshogy kell járni - 23. rész
A Négy nő nem mese, hanem egy folytatásos webregény. Olyan kapcsolatokról és viszonyokról szól, amik lehetnének bármelyikőnk kapcsolatai vagy viszonyai. A négy nő mesél és mi megismerünk életeket, fájdalmakat, örömöket. Őszinték, nem titkolják gyengeségeiket és gonoszságaikat, hiszen olyankor beszélnek hozzánk, amikor nincs rajtuk az álarc, vagy nem bújnak felvett szerepeik mögé. Ilyen lenne az, ha belelátnál a barátnő vagy a szomszéd asztalnál ülő kollegina fejébe. Egyszóval kegyetlen.
Aztán ahogy teltek a hetek, egyre jobban szorított valami. Éreztem, hogy nem csak én vagyok ebben a kapcsolatban. Láttam a nőket, akik bejártak Miklóshoz az étterembe, láttam, ahogy tette nekik a szépet, hogyne láttam volna, hiszen az orrom előtt csinálta. Jómódú, csinos kisasszonyok voltak mind, nagyságrendileg velem egykorúak. Szép volt a hajuk, más illatúak voltak a parfümjeik, mint az enyémek, és másmilyen ruhákban jártak. Előkelőek, finomak és elegánsak voltak. Rettenetesen irigy voltam rájuk. Minden áldott este végignéztem, ahogy a szeretett férfi udvarol nekik. Olyan szerettem volna lenni, mint amilyenek ők voltak.
Elképzeltem, hogy nem szegénynek születek, hanem én is a Rózsadombra, a gyönyörű lugasok közé, ahol Miklós is lakott. Ahányszor mentem át éjszaka hozzá, mindig elfogott valamiféle tartózkodás. A Rózsadombon nem lehetett úgy járni, mint lent a Rákóczi úton, vagy a Blahán. Finomabban kellett lépkedni azon a környéken, ami olyan volt, mint egy ékszerdoboz. Úgy tűnt, ott áll már ősidők óta, a maga rendíthetetlen eleganciájában és tündöklésével. Túlélt az a környék minden háborút, és azt üzente, gazdagok mindig is voltak, mindig is lesznek, és amíg világ a világ, lesz nekik hely ezen a földön. Persze azt is megtanultam, hogy sokféle gazdag létezik. Mint ahogyan a szegények között is van rossz és jó ember. De szegény és gazdag között sose lesz stabil híd, még egy házasságban sem. Mindig érezhetőek lesznek azok a különbségek, pláne két olyan különböző világ különbözőségei, mint amilyen az enyém és a Miklósé volt.
Emlékszem, amikor egyszer otthon főztünk nála, és rám bízta a spagettit, hogy rakjam oda, én meg ketté akartam törni a tésztát. Mamika sosem főzött otthon ilyesmit, valószínűleg nem is értette ezeket a modern ételeket, így nem tudtam, hogy a hosszú tésztát nem szabad eltörni. Miklós úgy rám szólt, hogy fejbúbtól talpig vörös lettem, és rettenetesen elszégyelltem magam. Azt kérdezte, Hát ezt neked meg ki mutatta így? Abban az egy mondatban benne volt a velőtrázó lenézés, ami ellen minden erőmmel küszködtem. Akkor éreztem először, hogy mélyen lenéz engem. Tiszteli bennem az egyszerű és tiszta lelket, amibe beleszeretett, de szigorúan lenézte azt, ami ezzel az egyszerűséggel óhatatlanul is vele jár.
Rájöttem, hogy Miklósnak egy olyan lány való, mint amilyenek bejárnak az éttermébe. Egyértelmű volt a feladat: olyanná kellett válnom, mint amilyennek ők születtek.
Timi
Az előző rész ITT, a teljes regény pedig ITT olvasható!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez