Múltunk érzelmi börtönében
A csalódások, és az élet okozta nehézségek gyakran megkeményítik szívünket. Úgy érezzük, hogy mi már teljesen mások vagyunk, mint akik azelőtt voltunk. Valójában ez így is van, de hogy ez rosszabb lenne? Azt azért erősen kétlem, hiszen miért akarnánk ugyanazon a szinten megrekedni akár évekig is?
Amikor az életünkre ránézünk, vagy ha a jövőbe tekintünk, tudjuk jól, hogy voltak és minden bizonnyal lesznek is még boldog pillanataink. Aztán újra rápillantunk és tudni fogjuk azt is, hogy lesznek még szomorú és a korábbinál jóval nehezebb élethelyzeteink is. Fel sem kell készítenünk magunkat, hiszen az esélytelen is lenne, de a fájdalmat elkerülni kizárt. Ezt vagy elfogadjuk, vagy nem. Mindenkinek a saját döntése, hogy homokba dugja-e a fejét, de talán érdemes e tekintetben reálisnak maradnunk. Így ennek tükrében próbálunk meg lavírozni az élet nevű játékban.
Vannak emberek, akik azt mondják a nehézségek pusztán erőpróbák arra, hogyan is tanulunk meg felállni és újult lendülettel nekivágni a továbbiaknak. Azonban vannak olyanok is, akik bár a leckét bőven megtanulták, mégis marad bennük egy olyan tüske, melyet a fájdalom mélysége okozott, ami olyan erős ellenállást képez a lelkükben, hogy hosszú ideig bezárják magukat, a saját börtönükbe. Bár próbálják tagadni, elnyomni és a lelkük legmélyére elásni a bennük dolgozó, marcangoló érzést, de egy idő után ösztönösen elkezd újra, egyre feljebb és feljebb törni belőlük. Leggyakrabban akkor, ha ismét egy érzelem közelít feléjük. A legváratlanabb pillanatban betoppan valaki, vagy valami az ajtón és azt mondja az Élet: „tessék, erre vágytál, hát kezdj vele, amit csak akarsz.” Egy olyan erőteljes impulzus, ami ismét kizökkenti őket az addigra már megszokottá vált lelki egysíkúságból. Azonban sajnos addigra a felépített falak, olyan sziklaszilárdan veszik körül már az illető lelkét, hogy azonnal menekülőre fogja majd, és fut, sebesen, távol ettől az új érzéstől. Mert mi történik ilyenkor? A félelemre a félelem felel. Holott nem másról szól ez az egész, mint hogy egy idő után már képtelen az ember elengedni a belső fájdalom forrását. Létrejött a tökéletes védekező mechanizmus. A kérdés csupán csak az, hogy meddig lehet elzárni a szívünket? Meddig vagyunk képesek önkéntes lemondásban élni a szeretet és a szerelem tekintetében? Miközben pontosan tudjuk, hogy mennyire szeretethiányosak vagyunk és, hogy őrülten vágyjuk az érzéseket, de a bennünk lévő gátak és falak csak egyre távolabb löknek tőle. Ragaszkodunk, sőt kétségbeesve kapaszkodunk a múltunkban átélt jóhoz, majd az azt követő rosszhoz, és nem tudjuk elhinni magunkról sem már, hogy kaphatunk többet is, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy valaki felénk valami egészen igazit adjon. El kell fogadnunk szép lassan azt, hogy bár komfortzónán kívül esik, de a múlt tapasztalásai akár jók, akár rosszak, ahogyan a nevében is benne van a múltunkat képezi, és nem a jelenünket, végképp nem a jövőnket. Hiszen az életben semmi sem biztos, ez tény, de ha meg sem adjuk azt a kicsi kis esélyt sem magunknak arra, hogy végre megnyíljon a lelkünk, a szívünk újra, akkor meg is fogjuk érdemelni, hogy egyedül maradunk az utunk végén.
Nem fair az, hogy bebörtönözzük az érzéseinket. Nem fair önmagunkkal és a külvilággal szemben sem. Azokkal, akik a falakat is megmozgatnák csak egyetlen szóért cserébe. Akik, elfogadnák azt, akik vagyunk, és mindezt úgy, hogy vállalják ők is a fájdalom kockázatát. Bár a múltunk átölel, de akkor is küzdenünk kell. Megtanulni elengedni a fájdalmat, szépen búcsút venni tőle és megköszönni, amit tanulhattunk belőle. Így válik majd teljessé és boldoggá az élet nevű játék ismét számunkra. Így hát vedd fel a kesztyűt önmagaddal szemben, és nézz előre újra. Zárd be a régi ajtókat, és nyisd ki az új ablakokat. Meg tudod csinálni!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez