Mire vágyik a magyar nő?
Amikor épp ezen az íráson gondolkoztam, megkértem a legjobb barátnőmet, hogy válaszoljon a kérdésre. Pont úgy nézett rám, mint a világ legnagyobb idiótájára, majd felvonta a szemöldökét és megkaptam a lehető legjobb választ: talán arra, hogy hagyják már békén a p*csába. Van benne valami.
Ahogy ez a mondat a lehető legtermészetesebben hangzott el egy huszonéves lány szájából, még nagyobb igazság lett volna egy negyvenéves nő mondataként. Persze az utóbbinak mindenki jobban elnézi ezt a „kis felindulást”, hiszen alapvető, társadalmi szempontból igenis elvárt, hogy egy negyvenes magyar nő roskadjon meg a világ terhei alatt.
Elvárják, hogy minimum kettő, de lehetőség három gyermek felhőtlenül boldog édesanyjaként, és tökéletes feleségként legyen minden nap meleg étel, tiszta ház, legyen kreatív az ágyban és a gyereknevelésben, teljesítsen a munkahelyen, adjon magára, és a család karrier gyereknevelés szociális élet négyesének a lehető legjobban eleget tegyen. Mert ez az elvárt. Ez a rend. Lehet, hogy Amerikában találták ki a wonder women fogalmát, de az biztos, hogy már a kezdetektől Kelet-Európában várták el, hogy a képregényhős testesítse meg a valóságot.
Ha megvizsgáljuk a történelmet, nem újdonság az a felismerés, hogy keleten sokkal nehezebb nőnek lenni, mint nyugaton. Ahogy Móricz is fogalmaz az Úri Muriban: „ A magyar ember meg van róla győződve, hogy jó feleségtartó, viszont már az iskolában arra tanítottak bennünket, hogy az ősmagyarok egynejűségben éltek, s a feleség egyenrangú volt az urával. Hát én láttam, hogy másfajta népek hogy tartják a feleségüket. A német úgy tartja, mint egy háztartási hivatalnokot. A zsidó úgy, mint egy háremhölgyet, de egy emancipált háremhölgyet. Az olasz, mint egy rabot. Bezárja a házba, s féltékeny, s egy életen át nem szűnik meg vad ellenőrzés alatt tartani. De a magyar embernél az asszonynak a legbizonytalanabb a pozíciója, mert a magyar asszonynak úrnak is kell lenni, rabszolgának is, műveltnek is, butának is. Istennőnek is, ringyójának is, mert a magyar úr úgy néz a feleségére, mint felsőbbrendű lényre, akit sikerült neki leigázni." Itt igenis az a természetes, hogy tudod hozni a csodanőt anélkül, hogy megbolondulnál, vagy legalábbis képes vagy tettetni, hogy nem bolondultál meg. Az erős családanya és jó feleség kettősének nagyon nehéz megfelelni egy életen át, hiszen ezt nem csak a társadalom várja el a nőktől – a nők is elvárják önmaguktól.
Mert a magyar nő igenis vágyik a családra és az otthon melegére, vágyik rá, hogy megfelelhessen minden létező elvárásnak, vágyik az elismerése és az elégedettség érzésére. Már annyi területen meg akar felelni ebben a rohanó világban, és a társadalom által néha túl magasra pakolt igényeknek, hogy nem ártana, ha ahelyett, hogy 6 felé áll a feje, néha leülne kicsit. A társadalomnak meg nem ártana, ha befejezné az ujjal mutogatást. Nem kérjük a „mikor lesz már baba?”, „mikor lesz már vőlegény?”, „mikor kötik már be a fejed?” kérdéseket a magánéletünkről. Se a vádaskodásokat, elvárásokat, megjegyzéseket, kötekedéseket, semmit. Nőnek lenni pokoli nehéz, magyar nőnek lenni pedig még inkább, így semmi mást nem érdemlünk, csak dicséretet.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez