Mióta te tartasz…

Valahogy túl sok volt a smink. Túl magas volt a cipő sarka, és túlságosan erős volt az a parfüm. Az a nap a túlzások napja volt, az évszakhoz képest túl hideg volt és a taxi túl későn érkezett. Mindig ez történik, amikor valaki ismeretlenül, először hajt be oda, már az összes felmenőjét elátkozták annak, aki az utca végéről kezdte a számozást. A hátsó ülésre ült, bezárult arccal és gyanakvó szívvel, nem tudta, mit hoz idén a karácsony. A sofőr a reptérre menet beszélgetni próbált, könnyed témákról, mint például ajándékvásárlás és az ünnepi menü, de hamar békén hagyta, hiszen utasa csupán tőmondatokban válaszolt. Inkább letekerte kissé az ablakot, és a nőt most nem zavarta az arcába tóduló jeges huzat, legalább elnyomta az intenzív, már fojtó parfümillatot. A terminál előtt azonban felülkerekedett jólneveltsége, mégis boldog ünnepet kívánt neki.

Végignézett magán, ahogyan csomagját húzta a bejárat felé, hirtelen semmi kedve nem volt elutazni. Mogyoróbarna hajára zuhogott a hó, összehúzta az ibolyakék sálat a nyakán, és most a túlságosan magas sarkú csizma sem zavarta. Ez lehet a flow érzés, a pillanatnyi boldogság érzése, a kitörő eufória, amikor a világ tökéletes, minden a helyes irányba halad, akár egy hegyi patak, élete tudja az irányt. Fel fog szállni arra a gépre, és az út végén a szeretett férfi várja, akinek jó a szúrós gyapjúpulóverébe rejteni az arcát, akinek szoros az ölelése és őt erősen tartja. Olyan, mint egy diófa, amit kislánykorában, a nagymama kertjében mindig ösztönösen átölelt. Ott zakatol az agyában a vers. „Mióta te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa”. Mozog a szája, hangtalanul formálja a szavakat, motyogja, mint egy önsegítő szöveget, becsekkolás közben is a versre irányítja a gondolatait, így készíti magát a találkozásra.

Tudatosan kerüli az emberek tekintetét, különösen a kisgyerekekét. Megjegyzi a kapu számot, a közelben letelepszik, nincs kedve vásárolgatni. Ott látja meg a szőke, copfos kislányt, négyéves lehet, fel-alá sétálgat és halkan énekel. El akarja kapni a tekintetét, tagadni akar újra és újra, hazudni önmagának, ki akarja törölni emlékezetéből azt a négy évvel ezelőtti karácsonyt, amikor iker kislányoknak próbált életet adni, ki tudja, hány keserves órán át, mert ragaszkodott a természetes szüléshez. Fájdalomcsillapítót sem kért, csak időnként oxigént szippantott mohón, arcát időnként úgy szorította a maszkba, mintha az életet szívná el onnan. Medencecsontja szétroppanni készült, ezt hallani is vélte, agya zsibbadt volt a fájdalomtól, artikulálatlan, fájdalmas, ütemes kis nyöszörgéseket hallatott, kívülről hallotta a saját fájdalmas tusáját, idegen hangfekvés volt, nem is az ő hangja. Ragaszkodott a természetes szüléshez. Az orvosa bíztatta, azt mondta a babák helyzete megfelelő, és rábólintott. A harminchetedik héten ő mégis egyetlen élő, érett babát hozott a világra. Mert… Már nem is akarja tudni, hogy miért. A másik baba, meg sem született, csak a fejecskéje domborodott, a magzatvizes sötét haja látszott, ő többször megérintette, ujjával simította. Világra sem jöhetett, csak a méhen belüli élet adatott meg neki, csak így szerethette, harminchét héten keresztül érintés nélkül ringatta. Csak az egyik kislány sírt bele életerősen az éjszakába. A másik meghalt, mielőtt megszületett volna.

Nézi ott azt a kislányt a repülőtéren, és szembenéz az emlékekkel, nem tagad, nem hazudik többé magának. Talán véget ér a gyászfolyamat egyszer, időtlen idők óta tart már, legszívesebben kitenné a szívét a fájdalmas emlék-keselyűknek, tépjetek, marjatok, ne kíméljetek. Az istenverte természetes szülés. Miért? Nincsenek válaszok. Csak kérdések vannak, megválaszolatlanul. Császármetszéssel életben maradt volna? Kérdései tompán, értelmetlenül koppannak a feldolgozatlan emlék-folyosókon. Nincs válasz. Soha nem lesz válasz. Megigazítja a sminkjét, megfésülködik. A szőke kislány őt nézi tétován, ahogyan szedelőzködik. A gyermeki lélek csodásan ösztönös, küld egy valódi ajándék mosolyt az ő összetört, emlékekben utazó, kétségbeesetten válaszokért kutató tudatának. Gyönyörű kislány, pontosan, mint az övé. Övéi. Mert ketten lesznek, az idők végezetéig, amíg ő él és lélegzik, két kislányt őriz majd magában.

Megérkezik. Leszáll a gép, és ő innen tudja biztosan a történetet. „Te tartasz, barna törzs…” Néhány perc múlva érezni fogja a gyapjúpulóvert az arcán, érzi majd az ismerős illatot, ami megnyugtató és felkorbácsoló egyben. Megszűnik a múlt, megtorpan az idő és ő belefúrja magát a férfi mellkasába, mintha egy diófát ölelne szorosan, hosszan, reményteljesen.

Király Eszter

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!