Mindörökké egyszer – Alfa Romeo Giulia 2.0 Q4 Competizione
Az Alfa Romeo Giulia a szerelemről szól. Az autózás iránti szerelemről, de egyben egy súlyos mementója annak, hogy ami rég volt, az talán nem jön vissza soha többé már. Megkérdőjelezhetetlenül olasz, ízig vérig érzelem és egyben egy mára műtárggyá változott alkotás, amit csak nagyon-nagyon kevés rajongó választ magának. Pedig egyszer meg kell élni ezt az érzést, különben kár volt bármi más.
Az Alfa élete talán a leghektikusabb az összes márka között. Fellángolások, óriási tervek, eszméletlen gyönyörű tanulmányautók, amelyektől fiataltól aggastyánig mindenkinek kiugrik a szíve a helyéről, majd éveken át tartó csend, szinte halál közeli állapot. 2011-ben szűnt meg az elődmodell a 159-es, ezt követően éveken át tartó halogatás következett és csak 2016-ban láthattuk meg a Giuliat. Így utólag azt mondom, hogy megérte várni, mert ebben a kategóriában talán az autótörténelem legszebb formaterve készült el általa. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy 7-8 év elteltével a nemrégiben modellfrissítésen átesett és nálunk vendégeskedő új modell szinte semmit nem változott és még mindig felveszi a versenyt bármelyik versenytársával. Az egyetlen lényeges különbség kívülről, hogy új három osztatú mátrix-LED fényszóróegységre cserélték a korábbiakat.
Az arányai, a formája és a megjelenése semmit nem változott, ugyanolyan szemcsapda, változatlanul vágyakat ébresztő, kiváló arányokkal rendelkező szedán. Hiába jönnek sorra a német, francia vagy éppen ázsiai versenytársak, az Alfa Romeo Giulia cseppet sem kopott meg. A 4,6 méteres középkategóriás, annak ellenére, hogy hosszában beépített motorokat rejt a gépháztető, meglepően nagy, 2,8 méteres tengelytávjával egy formatervezési remekmű, amelyről képtelenség érzelmek nélkül nyilatkozni. Arra született és kétségkívül be is tölti ezt a szerepet. Hosszasan el lehet időzni a szépen formált részleteken, a pajzs formájú, mélyen lenyúló hűtőmaszkon, a más márkától markánsan elkülönülő felni mintázaton át az összes ívein, amelyek inkább szögletes formavilágot adnak ki, miközben finoman hajlanak át egymásba és alkotnak sportos vonalvezetést.
Járt már nálunk Giulia közel két évvel ezelőtt és azóta arról a teszthétről beszélünk, mint az egyik legkomolyabb autós élményünkről. Az akkor készült cikk itt olvasható. Az egyetlen „probléma” az volt akkor, hogy a QV változat 510 lóerejének, jó értelemben vett zabolázhatatlan nyersessége és az ehhez tartozó utánozhatatlan vezetési élménye annyira elvette a fókuszt minden mástól, hogy magával az autóval kevesebbet foglalkoztunk, mint amit igazából szerettünk volna. A másik probléma, hogy nem tartott a hét örökké, így muszáj volt hosszas könyörgésbe kezdeni az importőrnél, hogy kipróbálhassuk a valamivel „életszerűbb” változatot. Ez Alfa nyelvre fordítva a „gyengébb” 280 lóerős változat tesztelését jelenti, amelyből a legmagasabb felszereltségi szintet a Competizione kivitelt kaptuk ezúttal meg.
A motorkínálat meglehetősen limitált a Giulia esetében és távolról sem mondható, hogy a mai, modern motorválasztékkal találkozunk az árlistában. Nincsenek hybridek, nincsen semmiféle elektromos bohóckodás. Benzinesek közül az említett két teljesítménnyel kapható, illetve a választék egy 210 lóerős dízel erőforrással egészül ki.
A forma és a stílus sok esetben a funkcionalitás kárára megy. Ezt miden Alfás tudja és gond nélkül elfogadja. Ha szerelmes az ember, akkor olyan kérdések, hogy tároló rekeszek hiánya, esetleg a mérethez képest relatív szűk térérzet teljesen lényegtelenné válnak. Az viszont biztos, hogy a bőrözés és a feltűnő vörös cérnával varrás olyan belső hangulatot eredményez, amelyet garantáltan egyetlen márka esetében sem kapunk. Nem kell olasz zászló hozzá, hogy tudjuk, hol lett tervezve és hol készült ez az autó. Ennek ellenére az automata fokozatváltója alatt ott van a jól ismert olasz trikolor.
A kormány fogása tökéletes, a bal alsó sarkában ott van a motor indító gombja, ahogyan azt a márkánál megszokhattuk, és a gigantikus, alumíniumból készült váltó fülek mögötte tovább fokozzák a sportosság hangulatát. Meg kellett szokni, hogy miként kell mögéjük nyúlni, hogy az indexet kapcsolni tudjam, de azt hiszem megéri ezt megtanulni, mert elképesztő menőek ezek a fémből készült fülek.
A műszerfal a modellfrissítés kapcsán digitális lett. Nekem bejön ez a változás, annak ellenére, hogy nem lett kihozva a maximum ebből a lehetőségből. Az viszont jobban zavart, hogy a prémium áron kínált Giuliában a műszerfalat körülölelő, klasszikus formára hajazó, cső szerű borítóelem meglehetősen recsegős műanyagból készül.
A központi, középen elhelyezett érintőképernyő dacol a korral. Nem lett mozivászon méretű, sőt még a grafikán sem húztak felfelé nagyot. Természetesen minden funkció elérhető rajta, amire szükségünk lehet, bár kicsit bolyongós a menürendszer felépítése, mint egy ódon olasz kisváros utcatérképe. Lehetne jobb is, de ezen hibái ellenére sem éreztem azt, hogy ettől komoly hátrányban lenne másokhoz képest az autó.
Az Alfa ülései rendkívül sportosak, kényelmesek, rengeteg módon állítható és alakítható ki a számunkra legideálisabb vezetési pozíció. A hátsó ülések is megfelelően tartanak és veszik körbe az ott helyet foglalókat. A fejtér viszonylag szűkös mindenhol, de a lábtérrel nincsen probléma. A meglehetősen nagy kardánalagút és az üléskiképzés miatt inkább négy személyes autó a Giulia, mint öt. A csomagtartó viszonylag nagy, 480 literes, de a négyajtós elrendezés miatt a pakolónyílás szűknek mondható. Lehet ezt akár kritikával illetni, de valljuk be őszintén, hogyan mutatna a Giulia púpos háttal? A legdivatosabb cipő sem arról híres, hogy a legkényelmesebb az összes közül.
A Giulia legnagyobb erőssége a futómű, a sportos vezetési élmény és a hagyományos erőforrásban rejlő dinamika. Természetesen a 280 lóerő nem azonos a sportautókat megszégyenítő QV változat döbbenetes teljesítményével, de ez is sokkal több annál, mint amit egy átlag vagy akár átlagnál jóval dinamikusabban vezető sofőr valaha ki tudna használni. A mindössze 1660 kilós, négykerékmeghajtással rendelkező Giulia elképesztő irammal tud megindulni. Ahol már az első pillanattól, a motor beindításától kezdve olyan élményeket kapunk, amit manapság egyetlen más autótól sem. A szivató meglöki a fordulatszámot, ahogy a hideg motort beindítjuk. Mint egy koncerten, gyönyörű morajlás kezd a motortérből az utastérbe áramlani. A zenekar hangolása szépen lassan, pár pillanat után elhalkul, készen állva arra, hogy a sofőr kívánságait teljesítse. A nyolcfokozatú ZF váltó remekül végzi a dolgát, a teljesítményt mindig a megfelelő módon szabályozza.
A futómű ugyanannyira sportos, mint amennyire megbocsájtó az úthibákkal szemben, amelyeket megfelelően kompenzál. Az Alfa Romeo Giulia tényleg egy remekmű, amelynek talán egyetlen hibája, hogy meglehetősen szomjas. Ha nagyon odafigyelünk és országúton közlekedünk vele, el lehet érni 7,5 liter körüli fogyasztást, de aki ezt az autót választja az inkább kalkuláljon 10-11 liter körüli átlagokkal a hétköznapok során és ne a spórolásra koncentráljon. A vezetési élmény megéri ezt a többletet.
Félek tőle, hogy nem sokáig élvezhetjük így, ebben a formában ezt a típust. A vásárlók tömegei nem ezt a formát, a környezetvédelmi normák pedig nem ezt a meghajtást támogatják. De, aki egyszer kipróbálja, megéli ezt az érzést, mindörökké ez után fog sóvárogni. Nem számít, hogy kicsit túl van árazva, hiszen a német prémiumok minőségével nem veszi fel a versenyt, de az árukkal igen. Mert a német prémiumoknak fogalma sincsen róla, hogy miként lehet érzelemmel tervezni, olyan érzelmekkel, amit csak az olasz autók képesek átadni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez