'Míg én a fehér por, te a szívószál.' – társadalmi és szociális kinyilatkoztatás Punnany Massif szemmel, alig 12 év után
Avagy Felcser Mátéék még mindig ugyanazt a helyet foglalják el, mint legutóbbi 2010-es nagylemezük kiadásánál? Mi határozza meg egy zenekar zeneipályájának ívét és alakulását? Milyen érzés megélni, hogy az egykori csúcson levést leváltották s mi csak maximum középkategóriásak lettünk? Mi zajlik a backstageekben, és min múlik egyáltalán az, hogy fent tudjuk maradni a zeneipiacon? Mi tűnik jelenleg menőnek, mi jut el több tömegekhez, ha magát a zenét és a dalszövegeket nézzük?
A Punnany Massif 2003-ban alakult funkzenekarként, körbeölelve a hiphop és a pop műfaját. Bár nem hiszek a véletlenekben, hiszen bármiről is legyen szó, biztos, hogy előbb vagy utóbb kiderül, hogy a sorsműve: Hogy „ennek így kellett történnie, és nem máshogy.” Ez a feltevés, ha az adott együttes zenei életét nézzük, valóban helytálló: A két alapító tag, Felcser Máté és Farkas „Wolfie” Roland ugyanis nem gondolt rögtön - az első találkozásukkor 1994-ben -, hogy mi lenne, ha zenekart alapítanának. Sőt, egy Kész Face partisorozat és rádióműsor házigazdái, illetve előadói voltak évekig, majd 2003-ban FankaDeli megkeresésére készült volna egy közös dal Wolfieval, a Minden kincsem című lemezre, amit egy egész szólólemez követett volna. Ez volt a terv, de a közös munka FankaDelivel két hónap után megszakadt, azonban a fiúk ráébredtek az együtt dolgozás inspirációjára és sikerére és kreativitására és produktivitására, így megszületett általuk a Punnany. 2006-ban ki is jött az első lemezük, Körkorkép címmel, aminek a konstrukciója a saját nézőpontjukból, a saját aspektusokból a magyar ember hétköznapjainak bemutatása. 2010-ben megjelent a második nagylemezük Shen Kick néven, amin már többek között például Beck Zoli is közreműködött.
/Fotó: Rausz Tícia/
2022-ben Márkó és Barna Síkideg podcastjében az egyik vendég Felcser Máté volt. Ott beszélt először az alkohol- és drogproblémáiról, amik 17 éves korától kezdve egészen 23 éven át beszippantották őt. Nyíltan mesélt az addikcióról, a vele való életéről, hogy mennyire képtelen volt azokban az időkben a valódi önmagát látni: a függőség, bármi által is vagy függő, idővel teljesen átveszi az irányítást a személyiség, az életed felett. Kisajátít téged, s olykor észre sem veszed, sőt még élvezed is azt a más dimenziójú levegőt, körülményt, ami az addigi mókuskerékkel járt. Ha a társaságod, a körülötted lévő személyek úgyszintén belemenekülnek valamilyen függőségbe, ha számukra is egy teljesen elrugaszkodott valóság lesz a hétköznapi vagy épp nekik is szükségük van egy túlélési eszközre, hogy ne zsibbadjanak bele a való életbe, akkor számodra is automatikusan ez válik a mindennapi rutinná. Idővel nem fogod megkérdőjelezni a mámort, ha a mindennapi életed részévé válik: ez olyan, hogy a megszokott rutinokat - minthogy felkelsz, kávézol, dolgozni mész, bevásárolsz, alszol -, ezt a tipikus mókuskereket sem vonod kétségbe, nem agyalsz rajta, mert eltelik pár hét, hónap és teljesen megszokod. A megszokás pedig egy bizalmas helyzetnek nővi ki magát: biztonságban érzed magad tőle, így minél tovább vagy a mókuskerékben, annál ijesztőbbé válnak azok a dolgok, amik a változást jelentenék.
Mennyire ritkán beszél az ember ilyen és hasonló témákról, nem igaz? Mennyire könnyen belecsúszunk a társadalmilag még mindig tabunak számító témákba, hogy erről inkább ne beszéljünk, mert akkor kevésbé fognak minket elfogadni, megérteni, szeretni. Pedig:
Minden ember függ valamitől, csak olykor elképzelhető, hogy még önmaga előtt sem vallja be, hogy igen, ez az én Mount Everestem, ezzel kéne szembenéznem. Van, amikor a függőség lesz a mókuskerék alapja, az identitásunkba vert kőoszlop, a transzgenerációs traumák elől való akár tudat alatti kínai nagy fal, „a nemtörődöm vele, tehát nem is létezik” alapelv ismerete, vagy egyszerűen csak menekülés a valóság- és saját magunk-, illetve a múltunk elől. Nagy általánosságba véve, a függőség a feldolgozatlan traumák előszobája: nem tudok még szembenézni az adott helyzettel, történéssel, így muszáj belemenekülnöm valami olyanba, ami nem is kötelez arra, hogy szembenézzek vele. A függő álboldogságban s álszabadságban él, és ez megnyugtató tud lenni akkor, amikor a legnagyobb káosz elől próbál elbújni az ember. Bár a köztudatban még mindig az a felfogás a legelterjedtebb, ami szerint az elsőszámú és valódi függő az az, aki bármilyen tudatmódosító áldozata, de ez nem így van. Bárki és bármi olyan által függővé válhatunk, aki elkezd túlnőni magunkon, és aki eléri azt a szintet, hogy kifordítson a valódi személyiségünkből. Egy függő sosem lesz önazonos: akkor sem, ha közben ő maga azt is képzeli, hogy de igen.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez