Miért veszi el magától valaki az élet lehetőségét?
Soha nem találkoztam még közelről az öngyilkosság jelenségével. Csak hírekből és statisztikák alapján hallottam, ahogy szakemberek fejtegetik, hogy miért lépi meg valaki ezt, ezért nem is akartam mélyen beleásni magam egy ilyen nem túl vidám témakörbe. Aztán egy hétfő reggelen elért engem is a hír: valaki, akivel addig minden nap találkoztam, beszéltem, dolgoztam, úgy döntött, hogy nem akar tovább élni.
Nem volt a rokonom. Nem ismertem, nem tudtam róla szinte semmit. Egy munkatárs volt, akivel minden nap találkoztam, beszéltem, együtt dolgoztam, így az életem részévé vált. Minden egyes nap bejött hozzám külön, hogy jó reggelt kívánjon, mosolyogva, frissen, pozitívan. Mindig kérhettünk tőle segítséget, készséggel osztotta meg nagy tudását. Minden feladatba beleállt, nem volt olyan, amire nemet mondott volna. Mindezt úgy, hogy közben nem konyult le szájának sarka, nem volt faragatlan, megadta a kellő időt és türelmet minden embernek.
Tisztán hallom a hangját, látom a derűs arcát. Csendesebb volt nálunk, mindig érezni lehetett rajta, hogy csak azt és akkor mondja ki, amit muszáj. Pontosan emlékszem, hogy hogyan figyeltem meg tárgyalás közben, amikor beszélt, amikor előadta a gondolatait. Szeretem figyelni az embereket, szeretek figyelni rájuk. Sok minden kiderülhet ilyenkor, kaphatunk plusz érzéseket, információkat arról, ahogy az az ember kifejezi önmagát a külvilágnak.
Úgy gondolom, hogy a munkahelyemen figyelünk egymásra annyira, amennyire kell. Beszélgetünk, viccelődünk, persze megvannak a kis klikkek, de a vezetőség igyekszik a lehető legjobban hozzáállni a közösségérzet fenntartásához, és az egyéni jólléthez is. Segítjük egymást, jó emberek dolgoznak itt, jó célokkal.
Mégsem vettünk észre semmit, és talán ez dühít mindannyiunkat. Nem láttuk, hogy baj van odabent. A legrosszabb érzés ilyenkor az, hogy az embernek információk nélkül kellene valahogy helyretenni magában a tudatot, hogy a közvetlen környezetében valaki ennyire szenvedett, anélkül, hogy észrevette volna.
Tehetetlenek vagyunk. Kaptunk egy hírt, egy csomagot az egész életünkre, és nem tudjuk, mit kezdjünk vele. Kinek a terhe ez? Kinek a döntése? Van benne felelősségünk? Miért döntött így? Sokan azt mondják, hogy ez az ő döntése, nekünk élőknek nem kell magunkat hibáztatni. Én nem tudok így élni, úgy neveltek, hogy már a puszta létezésem is felelősséget von maga után ezen a bolygón, hát még a tetteim, gondolataim, más élőlényekkel való bánásmódom.
Hogyan jelenthetném ki, hogy nincs benne felelősségem? Mindenért felelősek vagyunk, mert együtt élünk ezen a bolygón. Mindenki rosszul érzi magát emiatt. Dühösek vagyunk, hogy hogyan hagyhatott minket kétségek között. Tehetetlenek vagyunk, mert sosem fogunk rájönni az okára. Szomorúak vagyunk, mert elvesztettünk valakit, aki hozzánk tartozott.
Ez a tragikus jelenség pszichológiailag sem körvonalazott, hiszen kivitelezhetetlen a tudományos vizsgálata, valószínűleg soha nem fogunk teljes mértékben racionális és objektív magyarázatot és válaszokat kapni a kérdéseinkre. Ezt el kell fogadnunk. Együtt kell élnünk vele, cipelnünk kell magunkkal ezt a tapasztalatot.
Bele sem tudok képzelni, mit élhetnek át azok, akik hozzájuk sokkal közelebb állókat veszítettek így el. Itt a gyászfolyamat nem a megszokott módon történik, talán egy része soha nem is enyhül, mert nem találunk rá magyarázatot, nem tudjuk lezárni magunkban. Talán vannak olyan dolgok, érzések, kapcsolatok az életben, amiket nem lesz lehetőségünk lezárni.
Csak el tudjuk tenni őket az életünk egy fiókjának leghátsó rekeszébe, mint egy páratlan zoknit, amit nincs szívünk kidobni, mert az is hozzánk tartozik. Néhanapján pedig kénytelenek leszünk elővenni, amikor rendrakásnál észrevesszük árválkodni. Ennyit tudunk: ide-oda rakosgatni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez