Miért fontos a határok meghúzása, az én-képviselet és hogyan csináld?
Ha nehezen megy a nemet mondás, ha félsz a konfliktusoktól, ha nem szeretnél elnyomott lenni, s ha azt szeretnéd, hogy az lehess, aki vagy, akkor ez a cikk neked szól.
Egy korábbi cikkemben már írtam az önazonosságról egyfajta aspektusból. Ott azt említettem, hogy ha az, ami bennünk van, az azonos azzal, ami kint van, tehát ahogyan beszélünk és cselekszünk, akkor összhangban lesz a két világ, azaz azonosság jön létre. Az életem azonos azzal, aki vagyok éppen. Ez az önazonosság, s ha ez megvan, akkor ez ad egy alap boldogságot. Innen már jól összeköthető, hogy ahhoz, hogy az életem azonos legyen velem, ahhoz bizony szükség van arra, hogy nemet tudjak mondani, hogy képviselni tudjam magam, hogy a szerint tudjak beszélni és cselekedni, ami bennem van.
A határ húzás témaköre az összes ember életében egy téma, szinte kivétel nélkül bárki jön hozzám foglalkozunk ezzel, maximum a probléma mélysége az, ami változik. Ebben a cikkben megvilágítom neked többféle, olykor egymással ellentétes szemszögekből is a témát, azért, hogy átfogó képet kaphass. Azért is fontos ez a téma, mert boldogságod, szabad létezésed fundamentális alapja, s mégis a legtöbb embernek fogalma sincs róla. Teljesen jogosan, néhány évvel ezelőtt nekem se volt.
Mit jelent a határ húzás? Röviden és tömören: szavakkal és cselekedettel kijelölöd azt, hogy neked mi fér bele és mi nem. Mi oké és mi nem. Ez elég faék egyszerűnek hangzik, és meglátod majd, hogy a valóságban sem bonyolult, csak olykor nehéz:)
Az előző tézisünk magával hozza azt, hogy ha valaki meghúzza a határait, akkor ő feláll, felszólal, kiáll önmagáért. Na ez már behoz egy olyan aspektust, amitől sokan tartanak, félnek. Ha nyitott szemmel jársz, kelsz az utcán, s nem csak nézel, de látsz is, akkor láthatod, hogy mi magyarok nem szeretjük a konfliktus úgy kollektíven. A legtöbb ember úgy van vele, hogy inkább bele csoszog a másik hátába, mintsem szóljon neki, hogy legyen szíves elengedni. Természetesen ezek most általánosítások, ne hörrenj fel, ha rád nem igaz, de a magyar embernél konfliktus kerülése okán megjelenik az elfojtás. Vagy nem tesz semmit, nem képviseli magát, vagy az előző példánknál maradva passzív agresszíven teszi ezt meg. Ami látszólagosan egy jó döntés számára, hiszen úgy istenigazából nem kell kimondani, mit akar, mi zavarja, de mégis jelezheti a természetesen másik “bunkó”-nak, hogy vegye már észre magát.
Ám a passzív aggresszív működés, vajon mit mond el rólunk? Gondolj csak bele, milyen energetikája van vannak, hogy nem merem magamat képviselni, helyette sunyi módon jelzéseket adok a másiknak. Egy ilyen tett után nem a büszkeség, az egyenesség, ami elárasztja az embert. Magyarán a passzív aggresszív viselkedés lehet, hogy olykor célravezető, de a végső békét sosem lehet vele elérni, mert csak azt üzenjünk vele magunknak (és másoknak is), hogy nem becsüljük és tiszteljük magunkat annyira, hogy fel merjünk szólalni önnön lényünkért.
Haladjunk mélyebbre.
Miért fél a legtöbb ember attól, hogy azt mondja nem vagy attól, hogy kiálljon magáért egy adott helyzetben például a párjával, szülőjével szemben?
A tapasztalatok azt mutatják, hogy ennek több oka is van, az egyik többek között az az, hogy ezt látod a társadalomban is. Asszertív kommunikáció nuku, helyette passzív agresszív viselkedés, célozgatások, höbörgés. Azonban a nyomósabb okok azok, mint mindig, itt is gyermekkorból származnak.
Félelem a konfliktustól.
Ha anya, apa rengetegszer veszekedett, marta egymást gyermekkorodban, akkor kialakulhat egy alapvető ellenérzés a konfliktussal szemben. Mivel fájjó emlékek ezek (akár emlékszel rá, akár nem), ezért a konfliktussal szemben kialakul egy negatív érzelmi kapcsolódás, ami azt mondatja, hogy ezt el kell kerülni, mert nem akarom újra átélni, amit ott átéltem gyermekként. Erről persze a legtöbb ember nem tud, de tudat alatt ez működteti.
Gyermekkori traumákból adódó görcsös kényszer arra, hogy elfogadjanak, szeressenek.
Nem akarok belemenni mélyebben, mert nem erről szól a mai cikk, de lényeg a lényeg, hogy a gyermek valamiért azt éli meg, hogy nem kapja meg a megfelelő minőségű és mennyiségű figyelmet és szeretetet. Amíg nem válik rá tudatossá, egész életében ezért fog kuncsorogni másoknál. S ha én azt szeretném, hogy elfogadj és szeress (mindenáron), akkor nem mondok ellent neked, mert akkor lehet, hogy kirekesztesz, s elvesztem a tőled kapott figyelmet és szeretetet. Egy kisgyermek mindig magát okolja. Ha anya apa veszekszik, biztos miatta van. Ha anya, apától nem kap elég figyelmet, szeretetet, törődést, biztos ő csinál valamit rosszul. Ebből adódóan felnőttként igyekszik mindent “jól” csinálni, és mindenkinek megfelelni, hogy ne járjon újból pórul. Újra kihangsúlyozom, erről a működésről általában nem tud egy ember, tehát nem tudatosan csinálja.
Nem akarok megbántani másokat.
Ez majdnem minden emberben benne van, bennem is megvolt. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy:
1. Az, hogy megbántódik-e a másik, az rajta múlik, nem rajtam.
2. Nem kell választanom a közül, hogy én szenvedjek vagy ő. Megfelelő határ húzással asszertíven megoldható, hogy senki se szenvedjen. (általában)
3. A hazugsággal hosszú távon még nagyobb fájdalmat okozok, mind magamnak, mind a másiknak. Ugye, mert amikor találkozol a másik emberrel, pedig a hátad közepére sem kívánod, akkor valójában mit csinálsz? Hazudsz. Éppencsak a jóságba csomagolod, s azt mondod, ő miatta mész el.
Félek a konfliktustól kettő
Azt vettem észre, hogy egy másik okból gyökerező félelem is megjelenik sokszor. Ez abból adódik, hogy a gyermek számtalanszor átélte, ahogy a szülő ledominálja, leülvölti őt, s ezek a traumák fogva tartják azóta is. Ebből adódóan retteg belemenni egy konfliktusba, mert fél attól, mi van, ha megint ledominálja a másik és esetleg le fog fagyni. A lefagyás egy tipikus trauma reakció. Fél attól, hogy nem fogja tudni megvédeni magát és ki lesz szolgáltatva a másiknak, így inkább erősen kerüli a konfliktust, még ha ez azzal is jár, hogy megalázzák, elnyomják.
Alapvető törekvés a békére.
Végül pedig azt is megjegyezném, hogy mindannyiunkban ott munkálkodik egy szándék, vágy arra, hogy békességben éljünk egymással. Ez bekapcsol akkor is, amikor érdemes lenne határt húzni. A legtöbb ember nem szeretne tudatosan veszekedni, balhét csinálni. Itt azt érdemes felismerni, hogy a nézeteltérés, az ék az egységben akkor is ott van, ha meghúzom a határt, ha nem. Egy kevésbé szofisztikált példával szemléltetném: Ha szaros a bili, akkor szaros a bili. Ha nem teszük szóvá, akkor is barna marad. Az, hogy ezt szóvá tesszük, valójában egy elindulás a tisztaság, a közeledés, az egység felé.
Mert érdemes felismerni azt is, hogy egy kapcsolódásban onnantól kezdve, hogy nézeteltérés van köztünk, s mi ezt nem hangósítjuk ki, nem beszéljük meg, elindul a távolodás. Ék verődik az egységünk közé. Ezért amikor egy párkapcsolatban nincsenek megbeszélve a problémák, akkor mindig csak a távolság növekszik a két fél között. S jelen esetünkben az összekötő híd a konfliktus…Tudom, furán hangzik. De csak azért, mert a konfliktushoz a legtöbbször egy negatív jelzőt társítunk. Valójában egy eszköz arra, hogy a kétséget egységgé varázsolja. Sőt, aki megtanul asszertíven kommunikálni, számára a konfliktus egy lehetőséget ad arra, hogy újra közel kerülhessen a másikhoz. Ez az én megélésem. Én lightos konfliktuskerülőnek mondtam volna magam régebben. Aztán, ahogy megtanultam hellyel közzel kommunikálni, azóta úgy tekintek a konfliktusra, mint egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy rendezni tudjuk azt, ami elcsúszott. Hogy kimondhassuk, ami bennünk szunnyad. Hogy megérthessem a másikat. Hogy megtudhassam, mit érzett akkor, mi bántotta, mi volt benne. Ez egy csodálatos dolog.
Na de mielőtt belemennénk, hogy hogyan kezd el a dolgot, előtte megemlítek néhány olyan dolgot, ami segíthet ráeszmélni, mennyire káros önmagadra és a környezetedre nézve, ha nem tudod képviselni magad.
Másfél évvel ezelőtt együtt dolgoztam egy harmincas éveinek az elején járó nővel, aki az első alkalommal arról mesélt nekem, hogy ő és a barátja egy akkora lakásban élnek, mint én. (ez egy pici 1 személyes lakás) Az anyja pedig rendszeresen bejár hozzájuk, s elkezd papolni arról, hogy neki meg a barátjának, már hogyan kéne élniük, mit kéne csinálniuk stb. stb. Tudod, az az igazi sárkány. Én megkérdeztem, hogy mit szokott mondani ezekre. Azt mondta, semmit. Na, ez itt a baj.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez