Mi marad belőled, ha elengeded azt az érzést, hogy „nem vagy elég?” Véleményem a Recirquel Imájáról
Vági Bence, a Recirquel vezetője, pár nappal ezelőtt a Színház.online interjújában mondta azt a legújabb előadásukról, hogy „az immerzív színházi alkotások és képzőművészeti installációk egyik fontos jellemzője, hogy képesek a nézőt vagy látogatót olyan érzéki és tudati állapotba eljuttatni, amely egyedülálló a művészetek világában. (...) Az előadás mindenki számára másról szól majd, hiszen az a cél, hogy a saját belső világunkban merüljünk el.”
Az „Ima” egy egyszemélyes előadás, láthatod Charles-Éric Boucharddal, Horváth Zitával, Illés Renátóval, vagy Zsíros Gáborral. Én Zitával láttam, a magyarországi választás utáni nap másnapján. Csak stílszerűen. A helyszín a Művészetek Palotájának épülete helyett a Müpa előtt felállított sátor, amit általában télen szoktak használni; kicsit vissza is kerültem decemberbe, az ünnepi-, és csillogó hangulathoz, ami könnyed fátyol köré fonja a szívet s a valóságot.
Az Ima, a mi imánk. Mindenkinek mást jelent, mindenki máshogyan látja a világot, másképpen közelít önmagához. A belső munkát viszont senki sem úszhatja meg, de ebben az esetben (is) talán jobb, ha inkább belső utazásnak hívjuk. Mert utazunk a valódi vágyaink és álmaink és a jelenlegi helyzetünk között. Hogy vajon mire törekedtünk, vajon mit szerettünk volna elérni x éves korunkig a tizenéves korunk elején. Visszautazunk az életünk elejére, hogy mégis mit jelentett a számunkra akkor a szerelem, a barátság, az összekapcsolódás, az álommunka, az Igazi, a boldogság, a sikertelenség, a felhőtlenség, az önazonosság, a merészség, a fájdalom, a társadalom.
Vajon milyennek látna a hat-, a tizenkettő-, a tizennyolc-, és a huszonhárom éves énem most? Csalódott lenne, vagy büszke? Egyetértene a döntéseimmel, amiket eddig hoztam? És ahhoz mit szólna, hogy a mentális egészségemet helyezem fő prioritásba mostanában? Egyáltalán, hogyan fogadná, hogy már tudom mi az a kifejezés: „mentális egészség?” Pofont adna és kiabálna, ha meglátná, hogy nem tudom magamat adni ott, ahol nem érzek 1 százalék elfogadást és biztonságot sem? Mit tanácsolt volna akkor, amikor azt hittem, a legnagyobb kifejezése önmagamnak az, ha féktelenül beleugrom az életbe? Vajon mit mondana arról a belső szorongásról, a belső legfőbb motiváció iránytűről, hogy senkinek nem szeretnék csalódást okozni? Örült nekem, amikor végre nemet mondtam a folytonos küzdésre? Megtanítana arra, hogy hogyan kell szépen kisétálni az emberek életéből, és egyáltalán ki lehet szépen sétálni?
Biztos megmondaná nyersen, hogy úgyis tudom, honnan jönnek ezek a gátak bennem, és hogy talán itt a idő teljesen befogadni őket. Hogy az álmok néha sőt, többnyire nem kompatibilisek a folytonos megfelelési-kényszerrel, de attól még nem kell választanom közöttük. Nem egyik vagyok vagy másik, hanem mindkettő. Nem egyik tulajdonságod, jó vagy rossz döntésed vagy, hanem mindegy egybegyúrva. Általában főleg az rak minket össze, amit a legjobban próbálunk letagadni, illetve versenyt futni vele. A cenzúramentes, teljes nyers és valódi alapzat az, amit olykor a legnehezebb elfogadni, amivel a legnehezebb szembenézni, amivel a legnagyobb feladatunk van.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez