A Tíz Eszkimó című színdarabot Grecsó Krisztián írta azután, hogy a Katona József Színház igazgatója és rendezője Máté Gábor, felkérte őt egy olyan darab megírására, ami elejétől a végéig a mai magyar társadalomra reflektál. A bemutató 2022. december 17-én volt, az előadás pedig szünet nélkül 1 óra 35 perces. Kicsivel több mint egy évvel később, 2023. december 31-én láttam, és az ijesztő benne az, hogy mennyire aktuális még mindig.

- Elmondhatom?
- Szavazzunk! Szerintem nem." 

Amikor Grecsó Krisztiánt felkérte a feladatra Máté Gábor, az írónak rögvest az volt a kérdése - hiszen azt szokta meg, hogy ő a vidéki, népies író  -, hogy falun kell játszódnia? Mire a rendező megnyugtatta, hogy nem, nem kell falun játszódnia a történetnek. Ha a vidéki élet bemutatása nem is, de a másik véglet egészen biztosan bemutatásra kerül a darab által, mivel a helyszín egy budai villa. Egy olyan család estéjébe nyerhetünk bepillantást, ami generációk óta a felső tízezerhez tartozik. 

Szike, az onkológus főorvost Bezerédi Zoltán játssza, akinek pszichiáter felesége Andi, vagyis Fullajtár Andrea, és Szike ikertestvére az Európa-bajnok úszónő Ági, akit Szirtes Ági alakít. Ők hárman laknak ebben a budai villában. A kapcsolatuk, az egymással való viselkedésük nyers és kimért. Mindent el lehet mondani róluk, de azt semmiképpen sem, hogy óvatosan bánnának, vagy épp odafigyelnének azokra a szavakra, amiket kiejtenek a szájukon. Az egész társalgás csöpög a verbális abúzustól… mégis úgy tűnik, hogy a káromkodások és a nyersesség ellenére is, hogy nem a gyűlölet tartotta és tartja őket össze, hanem valami mélyen gyökerezett szeretet, összetartás-csíra, ami még nem romolt meg annyira, hogy végérvényes elfordulás váljon belőle. 

Mi, a nézők soraiban ülve egy-egy poénosabbnak hangzó mondaton felnevetünk, pedig olykor érezzük annak az adott mondatnak is az élét. Nevetünk, mert ezt a karcot szoktuk meg a valóságunkban is: vagy ha nem is megszoktuk, de ismerősnek tűnik a hanghordozás, az emberi viselkedés, a rá adott saját magunk reakciója. Ez a darab, a Tíz eszkimó velejéig ismerős helyzet a számunkra, és pontosan ezért érezzük olykor zavartnak magunknak, vagy szégyenkezve, vagy egyszerűen csak kívülállónak. Grecsó Krisztián, Máté Gábor és a színészek egy orbitális nagy tükröt tartanak fel, és mégcsak azt sem várják, hogy belesétáljunk, hogy belenézzünk, mert úgyis tisztában vannak vele, hogy ott maradunk. 

Mert bár kikérjük magunknak a nyersességet, a cinizmust, az iróniát - jobb esetben, aki felismeri őket anélkül, hogy megsértődne rajta -, szükségünk van ezek jelenlétére. Szükségünk van a hidegségre, hogy értékelni tudjuk a meleget. Szükségünk van a csalódásokra, a kiabálásra ahhoz, hogy hiányolni kezdjük a sikert, az örömöt, a csendet. Szükségünk van a bántásra, mert van, hogy számunkra az adja a szeretet-érzetet: ha bántanak minket, szeretve vagyunk. Ha a másiknak adok igazat, ha érte élek, akkor szeretni fog. Ha a belemet is dolgozom és sikert sikerre halmozok, akkor tisztelni fognak. Ha másoknak soha nem mondok nemet, magamnak viszont állandó jelleggel, akkor megbízható leszek és elfognak fogadni engem. Ha panaszkodnék, akkor senki nem szeretne. Ha valójában megmutatnám ki és milyen vagyok, akkor vajon elfogadnának? Miközben azt hisszük, hogy jelenleg is teljesen elfogadnak minket, csupán azzal a kifejezéssel nem törődünk még, hogy önazonosság. 

Itt, ebben a budai villában azzal nincsen gond, hogy mindenki olyan, amilyen. Bár mennyire lehet önazonosnak lenni a múlttal való valódi szembenézés nélkül? S vajon az mennyire számít szembenézésnek, hogy pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy mi miért történt, tudjuk, hogy ott voltunk, hogy ki milyen szörnyűségeket tett, de tudatosan úgy döntöttünk, hogy nem fogunk vele törődni? Mennyire számít szembenézésnek az utána következő örökös lelkiismeret-furdalás? Mennyire számít szembenézésnek, trauma-feldolgozásnak az, ha az egészről nincsen valódi kommunikáció? Az ember őszinte kommunikációt akar, arra vágyik, hogy mindent meg tudjon beszélni a másik emberrel, azonban mindezt igazából a kommunikáció nélkül szeretné, mivel amikor a vágy valósággá válna, megijed tőle. Minél jobban vágyunk valamire, annál jobban megvagyunk ijedve tőle. Minél jobban félünk valamitől, annál jobban el akarjuk rejteni azt, akik vagyunk. Annál nagyobb az esély, hogy elkezdünk szerepet játszani, mosolygunk és udvariasak vagyunk az igazi érzelmek kimutatása helyett. 

Itt, ebben a budai villában minden megtörténik, ami megtörténhet egy családon belül. Érdekes, hogy az ember mennyi mindent megtesz azért tudat alatt, hogy egy makulátlan kirakatban éljen, és annyira belefeledkezik ebbe, hogy egy idő után már konkrétan pánikroham tör rá, ha valami miatt a felszín mögé kéne, illetve kell mennie. Az asztal alá söprögetés könnyű, az ignorálás még könnyebb, ahogyan nem vállalni a felelősséget is egyszerű sőt, már-már automatikusan ez csörgedezik a vérünkben. Mintha mi emberek az idők előrehaladtával egyre csak butulnánk a gyerekkori énünkhöz képest: hagyjuk magunkat manipulálni, hagyjuk, hogy olykor irreális elvárásokat állítsanak elénk, és bár tudjuk, hogy képtelenség, mégis megpróbálunk megfelelni nekik. Hagyjuk, hogy úgy viselkedjenek velünk, mint egy ronggyal, mert elhisszük, hogy megérdemeljük, elhisszük, hogy a másik nélkül minden nehezebb lenne és amúgy sem létezik olyan, hogy tökéletes személyiség. Elhisszük, hogy mindenhol kudarc fog minket érni, ezért minek is változtassunk, a jelenlegit legalább már valamennyire ismerjük és megtanultuk kezelni. Viszont az, hogy valamit megszoktunk, hogy valami már nem lep meg, az mennyire számít valódi boldogságnak? 

photo credit: Dömölky Dániel // Katona József Színház 

A Tíz eszkimó az elmúlt év történéseit felkaroló darab. Nem kimondottan a politikát támadja, hanem a magyar embereknek tart tükröt elsősorban, hogy tessék, most belenézhetsz, ezt csinálod, így élünk egymás mellett, ezt hagyjuk és ezt gondoljuk, pedig valójában talán teljesen máshogy szeretnénk élni. A kiemelt embertípusok és személyiségjegyeket elénk rakják a színpadon: az adok-kapok, a manipuláció, a passzív agresszív és a nyíltan agresszív kommunikációt, a traumákkal tarkított lelket, és azt is, hogy észre sem vesszük, amikor olyanná válunk, aki az önhazugság belső háborújának függvényében mindenkiben a támadást látja, és ezért rögvest, meggondolás nélkül védekezik, aminek a legegyszerűbb módja szerinte az, hogy visszatámad. Vagy inkább, hogy ő támadjon elsőnek. A való életünkben, ha egy ilyen személlyel találjuk szembe magunkat, akkor egyből azt gondoljuk, hogy úristen, milyen kibírhatatlan és hogy lehet így élni? Majd megfordulnak az események, és egy másik helyzetben, egy másik időben lehet, hogy pontosan mi leszünk azok, akik mindent ellenünk való támadásnak élünk meg, és ezért úgy érezzük, hogy minden másodpercben készen kell állnunk, hogy megvédjük saját magunkat. Ha velünk történik meg, az természetes és normális, ha mással, az kész téboly. Ha velünk történik meg, az érthető és mindenkinek meg kéne értenie, hogy min megyünk keresztül. Ha mással történik, akkor türelmetlenné válunk, és nem értjük, hogy mégis mi baja a másiknak, hogy miért ennyire ellenszenves, hogy miért nem szedi össze magát. Nem értjük, mikor a másik azt mondja, hogy szüksége van ránk, hiszen számunkra éppen akkor csak egy teher az egész, mivel állításunk szerint mindent megtettünk már eddig is. 

De mi az a minden? 

Mindennek számít az, ha önként lemondunk önmagunkról csak azért, hogy a másik mellett állhassunk? Viszont milyen őszinte támasz az, ahol soha nem beszélünk a lényegről? Milyen kapcsolat az, ahol valójában a közös titkok, a rossz döntések, vagy a tudom, hogy tudod, hogy tudom, és mindketten tudjuk, hogy nem szabad tudnunk és ezért nem is mondjuk el egymásnak, hogy tudjuk köt össze minket? Mennyire tudunk önmagunk lenni a jelenben, ha a múltban megtörténteket tudatosan a szőnyeg alá söpörjük? Mennyire tudjuk a másikat szeretni, ha magunknak sem bocsátottunk még meg? 

Mi egyáltalán a megbocsátás? 

Itt, ebben a budai villában, egy komornyikkal megáldott háromfős gazdag család egyik estéjébe tekinthetünk bepillantást. A komornyikot Vízi Dávid személyesíti meg, és aki akár az onkológus főorvos fiatalkori mása is lehetne. Hozzájuk csatlakozik az a páros, akit két éve alkotnak párt: a férfi, akinek úszóedzői múltja van és jelenleg az RTL-hez vették fel, mint sportszakember, régi családbarát: ő Béla, akit Mészáros Béla alakít. Párját pedig Kata (Péter Kata színésznő), akit Béla a válása kapcsán ismert meg, mivel ő volt a válóperes ügyvédje.  Kata az a személy, aki a belső szorongása és frusztrációi és nem önelfogadása miatt azt érzi, hogy mindenki ellene van és őt támadja, így ahelyett, hogy megkeresné a megoldást, felvértezi magát és a védekezése az lesz, hogy mindig ő támadjon először. A legtöbb esetben észre sem veszi, hogy ezt csinálja, és megesküdne arra, hogy ő az áldozat, akivel mindenki szórakozik. Ismerős, nem igaz? Mindenkinek volt egy ilyen személy az életében, és mindenkinek kivétel nélkül volt ilyen időszaka az életében, amikor ő volt a személy, aki ilyen módon nem találta meg a helyét az éppen aktuális világban. Csak amíg másokat nem értjük meg ilyenkor, vagy épphogy irritál minket, feldűhít, addig saját magunknál teljesen normálisnak és jogos viselkedésnek tartjuk. Kata is jogosnak érzi: úgy látja, hogy Andrea minden szavával támadja, és örül az ő sikertelenségének, annak, hogy x.-ik próbálkozás után sem maradt terhes. És e terhesség kapcsán aztán megjelenik Béla, aki a híres és mindenre képes onkológus főorvos barátja segítségét kéri egy olyan illegális esetre, aminek erősen köze van egy ukrán menekültnőhöz.

(Ebből a cikkből pontosan nem fog kiderülni, mire is utal az előadás címe, ezért meg kell nézni a darabot. De egy kicsit mindannyian olyan hidegben érezzük magunkat a darab végére, mint amiben az Eszkimók élnek.) 

photo credit: Dömölky Dániel // Katona József Színház 

Kata boldogtalan, önhazugságban élő nő, aki úgy ismeri Bélát már két év után is, mint a saját tenyerét: és rosszul van tőle. Vagy inkább mindattól van rosszul, amit az a világ jelent, amibe belecsöppent?  Ahogy rosszul van a híres és jómódú onkológus professzortól és családjától: a megjátszott élettől, amit produkálnak egy - képletesen szólva, a belső világra utalva - omladozó és penészes házban. De mi jogon vagyunk hajlamosak eldönteni, hogy a másik személy mikor és miért játszik szerepet?  Egyáltalán honnan vesszük a jogot ahhoz, hogy mások helyett döntsünk, vagy rákényszerítsünk másokat a saját szembenézésükkel? 

Rákényszeríthetünk másokat arra, hogy szembenézzenek akaratukon kívül a saját traumáikkal? 

A Tíz eszkimó című előadásnak több katartikus pontja van, de Kata eszeveszett és őrült kirohanása mindenképpen az elsők között szerepel. El-elolvastam a napokban megjelent kritikákat az előadásról, és volt olyan, ami azt írta, hogy egyik szereplővel sem tud azonosulni a néző, és abban a tekintetben igaz is ez a kijelentés, hogy kimondottan egy szereplővel nem, viszont mindegyik karakterrel igen, mivel mindegyiknél van egy-egy olyan tulajdonság, ami élesen tükröt mutat a számunkra. Bár a tükörhöz az is elég, hogy lássunk egy olyan reakciót, amit legutóbb mi is csináltunk csak akár teljesen más szituációban, vagy épp egy olyan vélemény, amit akár mi is mondhattunk volna. 

Kata egy tipikus Y generációsnak is megfelelne, legalábbis véleményem szerint, és ezt mint szintén Y generációs jelentem ki: az a Y generáció, aki két generáció sőt, három generáció között helyezkedik el, aki még itt is van, de már ott is és egyre erősebb a késztetése, hogy önmagaként éljen, csak ezt nem olyan könnyű elérnie. Mivel ő az ébredező, a múltat lassan elengedő és a jelenléttel valójában barátkozó, viszont a szüleitől, a nagyszüleitől transzgenerációs sebeket hordozó: talán ő az első generációs, aki ráébredt arra, hogy ahhoz, hogy nem mindenáron kell minden is az életébe. Viszont ezek a külső és belső harcok, a körülötte lévő elnyomások és elvárások és hogy mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne, közben pedig szavakkal és tettekkel érződik mindenkiben a láthatatlan és tudatalatti sérelem, azt nagyon nehéz megemészteni. Nem is tudja jól: ahogy mi sem tudjuk jól olykor a való életben. Van, hogy csattanunk, és rosszul csattanunk fel. Mindenkivel megtörténik ez. Kata azt hiszi, hogy ő az, akinek mindent helyre kell tennie, mert ha ő nem mondja ki, akkor senki nem fogja: a nárcizmus előjelei, a kontrolltartás függősége, a szorongás és az önhibáztatás: de ezek aztán kiderül, hogy mindegyik szereplőben benne vannak, nem különleges tulajdonságok, mert mindenkiben megtalálhatóak. Csak van, aki tudja kezelni, van, akinél nem olyan jelentős, és van, akinek az életét ezek rakják ki. 

Kata küzdene az igazságtalanság és a szeretetlenség és a nem elfogadás, a hazugság ellen, miközben van időszak az életében, amikor ő maga sem tudja őket kikerülni, vagy nem úgy, ahogy kéne, és ezért csak még jobban harcol ellenük. Ági és Andreával szemben ő is igazságtalanná és kegyetlenné válik. Majd megkapja a pofont a férjétől, a képletes és mindenes erőszakot, és a csend legyőzi őt. A néma hallgatás, az elnyomás kattogó zaja, az örökös szorongás, hogy itt nem lehet másképp, itt nincs igazság. Pont úgy, ahogyan az összes nő a színpadon, a kiragadott nappaliban: akármennyire is sikeresek és erősek, belül mindegyik összetört és kiszolgáltatott. A belső harcait, a belső frusztrációját, a ki nem mondott érzéseit a többi emberen veri le, mert elhiszi, hogyha nem teljesíti a társadalmi elvárásokat, akkor valójában semmit sem ér. Krónikus önbizalomhiány és önmegkérdőjelezés - ami Andreánál is megjelenik, főleg, amikor a nagy pszichiáter asszony lesz a legrészegebb a társaságból, és rázúdul Kata által a múlt sötét titkai, hirtelen csak azt szeretné, mint aeddig: elbújni, és nem tudni semmiről. Pedig mindenről tud -,  amit a legtöbbször a túlharsánysággal, a vakmerőséggel és a túlságosan nagy magabiztossággal takar el. Mindig a leghangosabbra kell a legjobban figyelni. 

Elképzelhető, és el tudom képzelni, hogyha választani kéne, akkor főleg az állandó beállása Andreába és Ágiba, illetve a hangos kiakadása után, Kata lesz az elsőszámú szereplő, aki nem lesz szimpatikus a legtöbb nézőnek. Elsőre úgy tűnik, hogy semmi sem jó neki, és minden másodpercben csak azt várja, hogy kibe mikor köthet bele. Egy olyan személyt láthatunk, aki felszínes, aki hiú, és aki akár mindenkit áttapos, ha az érdeke úgy kívánja. De ha jobban belenézünk abba, ahogyan viselkedik, ha igazán meghallgatjuk, hogy hogyan és miért mondja épp azokat a szavakat, amiket, akkor észrevehetjük, hogy valójában nem egy Ursula. Nincs segítsége önmagával szemben sem, nincs egy biztos pont az életében, csak a felszínnek kirakott gyémántbevonatú élet, ami valójában semmit sem jelent, de legalább mindent eltakar. 

Egyik szereplő sem gonosz, csak traumatizált - és ahány személyiség, annyi feldolgozási folyamat, hiszen mindenki máshogyan nevelkedett: ahány ember, annyi kialakított, berögzült norma. 

. 

photo credit: Dömölky Dániel // Katona József Színház

Ahogy az On the Spot Cseke Eszterre a minap mondta a tapasztalatai függvényében – bár a szüléssel kapcsolatban, de a traumára is teljesen ráhúzható sőt –, hogy “nekem rossz volt, tudom, hogy neked is rossz, de ha én kibírtam, bírjad ki te is. A nőkben van valami kegyetlenség ebből a szempontból egymás iránt. (...) De látom, hogy megy az, hogy traumákat szenvedünk el sorozatosan, és elkezdünk a másikkal is úgy bánni, ahogy velünk bántak akkor, amikor minket traumatizáltak.”

És ez a fajta viselkedés jellemző a darab szereplőire, és így valójában - hiszen tükröt mutatnak -, a mai magyar társadalomra, s ránk, emberekre is igaz. Az egyetlen különbség csupán talán annyi, hogy míg a való életben akár örökre össze is vesznek az emberek egy ilyen botrányos este után, addig itt a Tíz eszkimóban azt érzed, hogy ez náluk már-már a megszokás. Veszekednek egyet, berúgnak, kijózanódnak, még jobban lerészegednek, elhordják egymást mindennek, aztán minden folytatódik tovább úgy, mintha semmi sem történt volna: soha nem szűnik meg a barátság, a rokonsági szál köztük. Mert ez egy más összetételű világ: legalábbis látszólag így szeretné a társadalmunk is kialakítani a szegény és gazdag ellentétet. Mintha nem emberekről lenne szó mindkét oldalon. Kiélesítik az anyagi helyzet különbségét, úgy tesznek, mintha az, akinek több pénze van bármit megtehet és semmi gondja nincs a boldogságon kívül, de ez hamis. Mindkét oldalon ugyanazok az életszakaszok vannak, ugyanúgy vannak könnyek, csalódások, elválások, kudarcok, sikertelenségek, sikerek, küzdések, önmarcangolás, öngyűlölet, szorongás, és traumák-sorozata. Mindkét oldalon vannak önfejűek, önzőek, hiúak, nárcisztikusak, naivak, döntésképtelenek, passzív-agresszívak, bántalmazók, bántalmazottak, jók és kevésbé jók. A legnagyobb butaságra vall az, amikor hagyjuk, hogy elhitessék velünk, hogy kevesebbek vagyunk annál, mint akinek nálunk több pénze van, vagy épp fordítva: s bármennyire nagy butaságra vall, az a még nagyobb probléma, hogy egy generáció nőtt így fel, és egy cseppet sem szabadna ítélkeznünk efelett. Az, hogyan milyen családban, milyen környezetben cseperedünk fel, nagyban hatással van a személyiségünk kialakulására, de a gondolkodásunkra is. S bár ez csak az alapzatunk - ami rendkívül fontos az ember életében -, de idővel, ahogy és amennyiben elkezdünk vele foglalkozni, javítható, fejleszthető: így az már, hogy mit kezdünk felnőttkorunkban azzal, amit gyerekkorban kaptunk, már a saját felelősségünk lesz. Ha például bedőlünk és felülünk a vonatra, hogy a siker egyetlen záloga a pénz, és minél több van, annál nagyobbak vagyunk a világban, akkor ott egyrészt feldolgozhatatlan sérülések vannak, nem egészséges érzelmi háttér, másrészt pedig a társadalomnak megengedjük, hogy a fejünk felett suttyómban kialakítsanak egy anyagias világot, ahol a pénz ugat, ahol azé a hatalom, aki minél magasabban ül. De az élet nem itt kezdődik, ahogy a traumák sem válogatnak. 

Ez a darab mi vagyunk. Lassan két év fog eltelni a darab születésétől, és az van, hogy még mindig aktuális.

Még mindig eszünkbe jutnak az úszóedzőről vagy a sikeres ex-úszónőről az úszóvilág-botrányai, az abúzus és Szilágyi Liliána esete. A megszakított terhességek, a szexuális visszaélések, a soha ki nem derülő valódi igazságok, hiszen mindenki mondja a saját nézőpontját, és így egy ilyen helyzetben sosem lesz közös megegyezés ugyanazzal a véggel. Szóbajönnek a menekültek, avagy a migráció. A klimaválság és Greta Thunberg, a 21 éves svéd kislány, aki már nem is annyira kicsi, mégis magára vette helyettünk a világ jövőjét. Van a darabban lévő nácizás, libsizés, korruptsággal megvádolás. A színházi botrányok, a rasszizmus, a bántó élcelődés, a családon belüli erőszak megjelenítése. Az elnyomás darabja a Tíz eszkimó valójában: az elnyomásé, amiben a többségünk benne él, vagy gyerekkorban abban élt. Tabuknak számító mondatok, fogalmak, embertípusok, miközben a lélek olybá' tűnik, hogy fel sem bukkan az egész előadás alatt. Pedig ott van. Ott kell lennie. Két káromkodás között, három verés képében, kimondhatatlan gyászban és az önhazugságokban, amiket pozitív életszemlélettel palástolnak. A sikerben, az önhittségben, a kultúrában, mert hát a kultúra, a színház, az olvasás csak úri mulatság, nem igaz? Nem. Nem politikai előadás, hanem a valóság előadása: ahogyan mi viselkedünk egymással egymás közt, ahogyan befolyásolhatóak vagyunk, ahogyan viselkedünk és gondolkodunk vagy épp nem gondolkodunk egy-egy témáról. Emberektől embereknek. A változó 21 század. 

Csak ameddig itt látszólag sosem szakad el a kapcsolat, a valóságban családok esnek szét azért, mert mást gondolnak egy-egy dologról vagy épp arról, hogy kire szavaznak. Pedig, ahogy az előadásban is elhangzik az élet egyik fontos alapténye: nagyon más megélni, vagy túlélni az életet." Mindenkinél eljön az a pont, talán kedves olvasó nálad már el is jött, amikor önmagadnak teszed fel ezt a kérdést: túléled vagy megéled. De addig csak túlélő leszel, ameddig magaddal nem kerülsz tisztába. 

Majd, pont úgy, ahogy a darab végén, megjelenik az új generáció... A mindent jobbnak látó és jobban tudó generáció, akik álomvilágban élnek, akik szépnek és csodálatosnak látnak mindent, akik készek harcolni, de szigorúan csak békésen. A jövő nemzedékei, akiknél úgy tűnik már nincsen érzelmi poggyász a hátukon, vagy legalábbis képesek az önismeretre. De mennyire látszat csupán? A túlmozgók, akik egyensúlyra törekednek a nemek között is. Akiknek a látszólagos ereje elhallgatatja a régieket, csak nem őszintén: ugyanúgy ott marad a szőnyeg alá söprés, csak más módszerekkel. A gúnyoros lenézés, miközben valójában elfogadónak állítják be magukat. A kétszínűség lágy és óvatos bemutatása, enyhén kifordítva, hogy érezzük és lássuk, erre is képesek vagyunk a hétköznapi életben. Beállítani magunkat valamilyennek, és közben pont az ellentéte lenne igaz ránk. Az új generáció egy kicsit már abba született bele, ott kezdi elrontani, hogy még örülni sem örülhettünk annak, hogy elkezdtek beszélni az emberek a bántalmazásról, hogy mintha csillapodna az áldozathibáztatás, a nőgyűlölet, a férfisovinizmus, az öngyógyítás, a mérgező kapcsolatokból való kilépés, már rögvest túltolták és lassan minden, ami az adott ember számára nem elfogadó, az gondolkodás nélkül piros zászlót kap. Elkezdtünk ezekről a témákról beszélgetni, még csak a küszöbön, de elkezdődött valami, de annyira használhatóvá vált, hogy a küszöb és az ajtó közötti rés egyre jobban távolodik egymástól. Már lassan ott tartunk, hogy az is traumának fog számítani, ha elfogyott a laktózmentestej a közeli boltból, és nem lesz reggel kávénk. A Tíz eszkimóban minden van: vacogunk a végén. Egymástól, a világtól, de a leginkább saját magunktól. Vacogunk, és mégis egyszerre ölelnénk meg mindenkit. 

A darab végén egy kérdés jutott azt hiszem csak eszembe: mit is jelent valójában az, hogy jó társadalom, és nem vártunk vele már túl sokáig?

• abúziv viselkedés abúzus Grecsó Krisztián Greta Thunberg Katona József Színház Máté Gábor színházi kritika társadalom Tíz eszkimó

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!