A Centrál Színházban játszott „Büszkeség és Balítélet” című előadásról egy kritikát terveztem, de inkább egy filozófiai hangvételű írás lett belőle, aminek az origója a „Büszkeség és Balítélet”, viszont nem csak a színházbeli, hanem a Jane Austen-i könyv is. Ha érdekelnének a saját gondolataid, amit ez a történet élesebben kiváltana belőled, akkor legközelebb január ötödikén megnézheted e darabot a Centrálban.

Mindig elgondolkodom azon, hogy Austen hogy a fenébe tudott ennyire modern és tökéletes regényt írni, ami kortalan és bekategorizálhatatlan egyszerre. Először 1796-97’-ben írta Jane Austen, „Első benyomások” címmel, majd a végleges mű, a ’Büszkeség és Balítélet” címmel jelent meg 1813-ban. Kelő finomsággal van ábrázolva az akkori nemesség, miközben valójában egy család van az egész történet fókuszában. Gondolatok, érzések, elvárások - vajon e háromból melyikre milyen százalékban van szükség egy kapcsolat életben tartásához? Vajon mennyire vagyunk hajlamosak az ítélkező emberek csoportjához tartozni anélkül, hogy valójában megismertük volna azt, akiről ítélkezünk? Mennyire befolyásol minket mások véleménye és látásmódja? Mennyire befolyásol minket, akár tudat alatt az a családkép, amiben felnőttünk? Mikor érhetjük el azt a pontot magunkban, amikor kimerjük mondani, amikor szembe merünk nézni azzal, hogy „igen, egy traumatizált személy vagyok?” Mennyire számít a stabil, kialakult egzisztencia a párválasztásban? Mennyire változott meg a világ ahhoz a korhoz képest, amiben e történet is játszódik?

Előítéletes mindenki tud lenni. Elvárásokat mindenki fel tud állítani másoknak. És voltak részek a Centrál Színház darabjában, amikor ültem a székben és arra gondoltam, hogy ezt most miért kellett? Hogy miért kellett ennyire drasztikusan megmutatni a csúf oldalukat, a másságot Mr. Collins-nak és Lizzie legjobb barátnőjének, aki majd Mrs. Collins lesz? E házasságnak a kiélezése mutatja meg, hogy milyen az, amikor egy nő inkább igent mondd egy házasságra, mert elhiszi az akkori társadalomnak, a környezetének, hogy jobbat úgysem érdemelne. Inkább beleugrik egy nem-szerelembe, csak a látszólagos biztonság miatt, amit többnyire a vagyon jelent majd a számára. Hogy milyen az, amikor lemondunk a boldogságról, a szerelemről a környezetünk nyomására, s a gazdagságot választjuk. Ugye, hogy mennyire számít, mit gondolnak, mit mondanak rólunk mások? Mennyire számít, hogy mi mit mondunk a másiknak? A szavak, kivétel nélkül, ott maradnak a lelkünkben.

Büszkének mindenki tud lenni. Hazudni és elfutni szintén mindenki képes. De mi kell ahhoz, hogy ezeken túllendüljünk, és megpróbáljuk ezek befolyása nélkül élni az életünket? Mi kell ahhoz, hogy ne az addig körülvett elvárások beszéljenek helyettünk? Mi kell ahhoz, hogy a megfelelésnél fontosabb legyen a belső hangunk szükséglete? És egyáltalán mennyire hallgathatunk a büszkeség mellett a belsőnkre, az érzelmekre? Mi kell ahhoz, hogy merjünk nemet mondani a körülöttünk lévő világnak a saját magunk boldogsága érdekében? Mikor lesz elég, és elég lehet valaha is?

Jane Austen regénye a társadalmi viszonyokról, a nemesi családok házassági szokásairól, az érzelmek kimutatásáról vagy épp nem kimutatásáról, zárkózottságról, hiúságról, büszkeségről, a büszkeség legyőzéséről, az egyén belső harcairól, a társadalommal és az elvárásokkal szembeni küzdésről, bosszúról, kétszínűségről, egyenességről, a felszínes ítélkezésről, a dominanciáról, a gyűlölet és a szeretet közti vékony határvonalról, elvekről és elvárásokról szól; egy valós korrajz regénye.

Mennyire kell nagy bátorság ahhoz, hogy dacoljunk a megszokott, ránk nyomott rendszerrel, ami mindent is elvár tőlünk csak azért, hogy a saját boldogságunkat megtaláljuk és kielégítsük? Mi a valódi emberi boldogság? Mennyire önző dolog önmagunkat nézni egy végső döntés kapcsán, ami ellentmond minden belénk nevelt elvnek, a családunknak, a társadalmi rangnak és igénynek és megszokásnak? Jogunk van egyáltalán a ránk irányuló elvárások ellen fellépni? Valóban jogunk van úgy élni az életünket, ahogy azt szeretnénk, nem nézve azt, hogy mások szerint egyáltalán helyes-e? Mennyire van jogunk ténylegesen a saját döntéseinkhez és a saját életünkhöz egyaránt? Mennyire van valódi jogunk saját magunkhoz?

„- Elnéztem volna a hiúságát, ha nem bántja az enyémet.”
(Elizabeth mondja Jane-nek, miután először találkozott Mr. Darcyval, a 2005-ös filmváltozatban)

Ujj Mészáros Károly rendezése alatt készült el a „Büszkeség és Balítélet két színészre” feldolgozás a Centrál Színházban. A két színész pedig Balsai Móni és Schmied Zoltán, akik összesen 11 szereplőt jelenítenek meg; az összes fontosabb szereplőt bemutatják, méghozzá kicentizett precízséggel. Mindegyik karaktert a rájuk legjobban jellemző tulajdonsággal jelenítik meg, amitől az egész abszolút követhető lesz, és nem kavarodsz össze minden második percben, hogy melyik karakter éppen melyik. Akkor sem, amikor a férfi szerepet nő adja elő, a női szerepet pedig férfi. Van egy ritmusa, egy dinamikus mechanizmusa az előadásnak. A történet értelme is megmarad, humoros is, mégis… mégis voltak pillanatok, amikor az jutott eszembe, hogy hiányzik valami. Hogy nem érzem százszázalékosan komfortosnak a helyzetet, néha még túl egyszerűnek is tűnik az egész feldolgozás. Jane Austenhoz képest túl egyszerű.

• büszkeség büszkeség és balítélet hazugság tartás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!