Mennyit bír a szív?
Várunk. Mindig szebbet, jobbat, okosabbat. Lázasan neszeljük a szerelmet. Vajon melyik utcasarkon toppan be az, akivel le tudunk élni egy életet. Aztán jön az egyik, megy a másik. Senki nem elég szép, jó vagy okos, mindegyiknek van valami kis hibája. Valakibe belecsorbul a bicskánk, a másikban el is törik, a harmadiknak pedig mi vagyunk túl inasak. Néha megtaláljuk azt az egy bizonyost.
Valahogy így definiálhatnánk a 21. századi párkapcsolati üreshalmazokat. Nehezen találjuk, s azok közül, akik megtalálták, még kevesebben tudják megbecsülni, vagy megtartani. Mindenkinél van szebb, jobb, vagy okosabb. Mindenki pótolható, sőt az emberek úgy rendezkedtek be erre a világra, hogy egyedül is képesek élni. De szerelem nélkül nem lehet. Amikor a boldogságban eltunyulunk, hamar elfelejtjük, milyen volt a rengeteg egyedül átvirrasztott éjjel, mennyire kegyetlen érzés volt sírni a legutóbbi szerelmi bánat után. A felgyorsult, instant világban nem ismerjük fel a valódi boldogságot és expressz sebességgel viharzunk el mellette. Kérdés az, hogy mennyit bír a szív? Hányszor vagyunk képesek talpra állni egy-egy csalódás után, és a repedéseket vajon sikerül-e ténylegesen befoltozni? Mi a kapacitása az öreg motornak odabenn? Mert amikor a másik egy vállrándítással továbbáll, akkor nem is sejti, mit hagy ott maga után. A szerelmi rehab után pedig újból felállunk. Legközelebb talán óvatosabbak leszünk, ám vannak akik sokadjára sem tanulnak a hibáikból. Melyik a könnyebb út: bezárni magunkat egy jól felépített bástya mögé, vagy újból és újból kitenni a lelkünk az esetleges csalódásnak annak reményében, hogy előbb vagy utóbb talán sikerül? Az az egy biztos: gyermekeinket megtaníthatjuk arra, hogyan ismerje fel a jó és a rossz közötti különbséget, felkészíthetjük az élet megannyi buktatójára, az anyagi biztonság kényelmes hálójában indíthatjuk útjukra őket, de arra senki nem tudja felkészíteni gyermekét, hogy a kegyetlen szerelmi bánat ellen hogyan védje meg magát. Mert a szívünk védhetetlen.
Végül megállunk. Visszatekintünk hátunk mögé. Rájövünk, milyen irgalmatlanul sebesen szaladt el mellettünk az élet. Túl sokat válogattunk és semmit nem becsültünk eléggé. Akiket szerettünk, azoknak sosem voltunk elég csinosak és kedvesek. Akik pedig bennünket szerettek nagyon, azokat megbántottuk és otthagytuk. Magunk után mi maradt? Néhány beáztatott szemfestékes párnahuzat és fél tucat összetört szív. Mindig ez a vége.
Sz. É.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez