Meghatározó találkozásaink
A változás mindig tanít, szokták mondani. A nagy igazságok egyike, mely valóban megállja a helyét. Hiszen minden, ami újdonság hordoz magában egy újabb tanítást. Valamit, amitől mindenképpen többé válunk, ha megtanuljuk belőle a leckét. De mi a helyzet azokkal a találkozásokkal, amelyek elhoznak az életünkbe egy óriási változást?
Vannak személyek, akik azzal, hogy részesei lesznek a történetünknek, olyan erőteljesen hatnak ránk, hogy képesek mindent megváltoztatni, amit addig az élettel kapcsolatosan gondoltunk. Ők azok a személyek, akik önmagukban annyira meghatározóak számunkra, hogy azt mondjuk, igen ez megéri a változást.
Alapvetően, amikor letisztul a tudat, akkor már tisztán érezzük, hogy ki az a személy, akit beengedhetünk az életünkbe. Ehhez hosszú tanulási folyamat vezet. Nem adják könnyen ezt a kiváltságot. Azonban amikor felismerjük, hogy minden belőlünk ered, akkor rátalálunk egy olyan útra, ahol kétség kívül ugyan lesznek rossz élmények is, de hasonló-hasonlót vonz elv alapján, olyat kapunk, aki beleillik a történetünkbe. Bár mindenki tanít és épít, mégis a legtöbb tanítást attól kapjuk, aki elképesztő erővel hat ránk, és tükröt tart felénk. Aki által csak még erőteljesebben látjuk saját magunkat és azt,hogy miben kell még változnunk. Így az idő előrehaladtával egymásba tud olvadni a két lélek. Hiszen a csiszolódási folyamat egy része ez is. Elfogadás. Meg akarom őt érteni. Érteni és érezni akarom azt, hogy mi zajlik le benne. Tudni szeretném, hogy neki mi fontos, mitől jó. Igazán érezni akarom őt.
Az emberek legtöbbször azonban csak kiveszik a másikból azt, amire szükségük van, és bár hangoztatják, hogy mennyire empatikusak, és figyelmesek, ennek szemernyi valóságtartalma sincs. Ugyanis csak és kizárólag az önös érdekek vezérelnek tudat alatt. Az, hogy igazából mi zajlik le a másikban, az mindig mellékes. Így van kódolva az emberiség egy jelentős része. Nem feltétlenül rossz szándékból, pusztán csak nem tanultuk meg letenni az egoista érzéseinket. Nem tanultuk meg még eléggé, hogy soha nem attól leszünk boldogok, ha elveszünk, csakis az által, ha adunk. Mert előre csak az vihet, ha képesek vagyunk önzetlenül és feltétel nélkül adni a másiknak. Ettől találunk magunkban is egy olyan megnyugvást, ami alapfeltétele a boldogságnak. Ha folyamatosan csak lehámozzuk másokról a nekünk szükséges rétegeket, akkor a végén ott találjuk magunkat egy halom instant megoldás között, boldogtalanul.
Amikor valaki olyan lép be az életünkbe, akinek a lelkisége számunkra példamutató, akkor ösztönösen vonzalmat kezdünk érezni iránta. Teljesen mindegy, hogy az ember-ember, vagy férfi-nő közötti vonzalom. A lényeg abban van, hogy szavak nélkül is elköteleződünk a másik iránt. Létrejön egy olyan bizalmi kör, ahol egészen egyszerű módon leszakadnak rólunk a páncélok. Kitépjük egymásból mindazt a rosszat, amit a múlt által magunkban hordoztunk. Elengedjük a görcsöket, a félelmeket és megszűnik az egó, az akarás, a megfelelés. Helyette azonban belép a tiszta szeretet, a türelem, a bizalom és a hit.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez