Megcsömörlött érzések
Egy ponton túl már nem tudsz adni. Megcsömörlik a szeretetcsupor a lelkedben. Persze azt, hogy ez időszakos vagy végérvényes, azt csakis az idő tudja eldönteni. De az biztos, hogy van az úgy, hogy elfárad a szívünk.
Mindannyian azért vagyunk, hogy szeretetet adjunk és kapjunk. Ez egy olyan képlet, aminek egyenlőségjel kell, hogy legyen a közepén. Nem feltétlenül egy és ugyanazon időben, de az egyensúly csak így jöhet létre. Ugyanakkor van, hogy elérkezik a pillanat, amikor elfáradunk... ott legbelül. Hisz, meddig lehet valamiért, vagy valakiért küzdeni, és csak tolni és tolni bele az energiát, a szeretetet, az egész lényünket, miközben nem áramlik vissza semmi? Régen nem gondoltam volna, hogy a semminek ekkora ereje van.
Egy nagy légüres tér, ahol nincsen más csak te, és a benned kongó némaság. Nem tudod, hogy miért vannak úgy a dolgok, ahogy, és keresed a válaszokat a gondolataidban. Majd, amikor már elszállnak belőled a megválaszolatlan kérdések, azt veszed észre, hogy magad köré építettél egy láthatatlan csigaházat. Egy olyan védőburkot, amin senki nem lép át... mert félsz. Attól, hogy újra fájni fog, és nem lesz senki, aki elkapjon, ha zuhannál. Arra gondolsz, vajon milyen lehetsz most kívülről nézve? Látja más is a félelmet és a fájdalmat? Vagy csak Te érzed, hogy felemészt? Azt, hogy mennyire más halmazállapotban van a lelked most? Akarva-akaratlanul felveszel egy magatartásformát, és túl óvatossá, túl gyanakvóvá válsz. Nem tudsz hinni és bízni abban, ha valaki kedvesen közelít. Régen megrészegített egy őszintének hitt és bizalmat nyújtó gesztus, de most jéggé fagyva állsz, és nem tudod már befogadni, mert még mindig félsz.
Ezt teszik az emberrel a csalódások? Kővé dermesztenek minket és átformálnak? Egyetlen ember sem tudja megválaszolni, hogy mi vár ránk a későbbiekben. Szeretni akartál és megtettél mindent. Túl is teljesítettél, mégis pofon vágtak. Ez a lényege ennek az egész röhejesen fájó érzésnek. Pedig utálod érte magad. Egy idő után, az önsajnálatod átvált haragba. Dühös vagy másokra, dühös vagy magadra, hogy miért is tettél ennyi mindent meg. Miközben nem voltak rá érdemesek, vagy nem viszonozták mindazt, amit adtál. De ilyenkor felmerül a kérdés, hogy „miért is érte ez meg Neked?”. A kép akkor fog kitisztulni, amikor minden szépen elcsendesül körülötted, benned, és elkezded összerakni a kirakós darabjait. Minden, amit teszel, amit mutatsz, az te magad vagy. Tudom, mennyire fáj, hogy egyedül állsz és kifacsarva érzed a lelked, de az egyetlen, amit tehetsz, hogy újra tudd kezdeni, ha elengeded a félelmet és a fájdalmat, mert igen, most is egyedül állsz, de hidd el máskor sem lesz senki, aki kirángat majd a legkeményebb lelki vívódásodból. Én pedig szeretném hinni, hogy mi összetört szívű halandók, képesek vagyunk erőnkön felül összeszedni magunkat és újrakezdeni.
Szomorú, hogy sokan még nem tudják mit is jelent értékelni a jót, de bármennyire is bántva érzed magad, sose feledd el, ez csakis a másiknak lesz később veszteség, nem pedig Neked. Bontsd ki magad a láthatatlan védőburkodból, szépen, lassan és menj a szíved után. A kérdésekre, amik benned voltak, az idő lesz a legmegfelelőbb válaszadó. Menni kell, menni kell, előre, újra menni kell, és hinni kell, de nagyon.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez