Meddig elég a bocsánatkérés?
Lelkem mélyén hordom hegeimet és senkinek nem mutatom meg. Láthatatlan könnyek csordulnak arcomon a mosoly álarca mögött. Csodás napra virradunk, mégsem tölti meg a szívem nyugalommal.
Megtanultam már kiskoromban, hogy ha bántok valakit és nem szándékosan teszem, a bocsánatkérés a legkevesebb amit megtehetek, hogy jóvá tegyem. Ez olyan természetesnek tűnik. Így illik és így is teszünk. Életünk során gyűjtjük, akár egy mániákus a tüskéinket. A végén egy sündisznónak is sok lenne belőle. Kisebbek és nagyobbak, a méretük változatossága nem ismer határokat.
Tőlünk minden tüske elhelyezője bocsánatot kért? Ha bocsánatot kértek meg tudtunk bocsátani? Szokták mondani, hogy ha egyszer megteszed velem az természetesen a te hibád, ha többször, akkor az én hibám, mert újra bizalmat szavaztam neked. Mennyi tüske kell a teljes bizalom elvesztéséig?
A tüskékre újabb lélekréteg kerül idővel, egy sokkal keményebb és vastagabb, nehezen bántható masszív bevonat, de ez sem sérülésmentes. Sok tüske már nem ércélt, mégis, aki a szívemben él megtalálja a támadható felületet. A bocsánatkérés persze gyógyírt jelent, ha őszintén érkezik. Azt a tüskét kihúzásra ítélték és a helye szépen, lassan beforr. De ez sem tarthat örökké. A bocsánatkérésnek a célja számomra, hogy valamit elrontottam de legközelebb nem fordul elő és igyekszem jobban, máshogy csinálni.
Egyeseknél nem ezt jelenti. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy egy jól beidőzített bocsánattal csak semmissé akarják tenni a történteket. Nincs megbánás, nincs újragondolás, nincs változás, de a bocsánatkérésért cserébe valóban megbocsátást várnak. Aztán már a bocsánatkéréssel tele a padlás és újra és újra ugyanazt, ugyanúgy elszenvedtem. Nem értettem és most sem értem, hogyan lehet valakit mindig megbántani, akit szeretek. Ugyanazzal és ugyanúgy, akár egy rossz lemez, ami beakadt a lejátszóba és csak egy torz dallamot tud játszani.
Van az a mennyiségű tüske, amit már nem gyógyít a bocsánatkérés. Elvékonyodott lélekréteg, ami már nem gyógyul és végleges sérüléseket okoznak a szúrások. Csak rajtam múlik, hogy mennyi szúrást engedek meg bárkinek is. Hát eljutottam oda, hogy elég egy is. Itt persze nem az átlagos kis vitákról és a dühösen jött sértésekről beszélek, amik előfordulnak, hanem az igazi lélekfacsaró, fájdalmas szúrásokra.
Nem kell bocsánatkérések sorozata, nincs rá szükségem. Inkább kölcsönös tiszteletre van szükségem, nem olcsó hatalmi harcra, hogy ki képes egymást jobban bántani. Nem kell lelki gyötrődés a boldogságomhoz. Olyan emberre vágyom aki szeretné elkerülni a bocsánatkérést a tetteivel és a mosolyt szereti az arcomon nem a láthatatlan könnyeket.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez