A történet 2020. márciusában kezdődött, amikor egy coach hölgy, két gyermekes édesanya eldöntötte, hogy novemberben lefut egy maratont egy egészen különleges céllal. Úgy gondolta, nem csupán önmagáért, hanem a női minőség felemelkedéséért, a nőkhöz való méltóságteljes viszonyulásért és a szülés újjászületésért, az esszenciális női erőért teszi meg a 42 ezer lépést. A nemes célhoz rövid idő alatt több mint ezer nő csatlakozott szerte az országban. Mondhatjuk, hogy országos színtű mozgalommá nőtte ki magát az ügy. Az ország, sőt mi több a világ számos pontján nők ezért a célért húztak futócipőt 2020. november 22-én.

A projekt megálmodója, Kocsis Zsuzsa, akinek történetében 2020.november 22-én lezárult egy fejezet, hiszen lefutotta az első maratont a Margit-szigeten a NŐK és a SZÜLÉS ügyéért.  2021. november 20-án szombaton már a második marathon következik, a cél változatlan. Azonban lesz még egy fontos témája a futásnak, mégpedig az ELENGEDÉS. Kocsis Zsuzsával beszélgetünk sportról, anyaságról, születésről és a női mivoltunkról. 

Minden a futással kezdődött. Pontosan, hogy indult ez a kaland?

2020. elején kezdtem rendszeresen futni és egyre többször visszatért bennem a kérdés, hogy miért is futok? Rendben van, hogy megfeszítem a testem, hogy kikapcsol az agyam, hogy egy kicsit elszakadok a gyerekektől, de pontosan tudtam, hogy nem ezek az igazi okok.

Különös lelki állapotban voltam akkor, sokat meditáltam, egyre gyakrabban néztem szembe magammal, így a válasz is gyorsan megjött a kérdésemre. Ma is előttem van az a kép, amikor futás közben világossá vált számomra, hogy én a futás által feldolgozok. Feldolgozom mindazt, ahogy én a világgal találkoztam, amikor megszülettem.

Tisztában voltam vele, hogy a test megfeszülésével előjönnek olyan felületek, amivel még dolgunk van, mégis nagyon furcsa mentális állapot volt ez. Vallom, hogy a vajúdás alatt ugyanez van, ha hagynak a saját ütemedben vajúdni és nem piszkálnak, nem sürgetnek akkor az maga a terápia. 
Akárcsak a futás, a vajúdás is gyógyító, mert amikor eléred a fizikai korlátaidat, akkor a tudatalattiból jönnek elő olyan fel nem dolgozott helyzetek, élmények, amelyeket akár a futás akár a vajúdás alatt helyre tehetsz. Egy híres bábától tanultam, aki még pszichológus is, hogy „6 óra vajúdás, az 6 év terápiának fele meg.” 

Miközben öngyógyítottam a futások alkalmával, világossá vált számomra, hogy az a legérzékenyebb pontom, amikor találkoztam a világgal, ahogy megszülettem, ami ott történt velem, ahogy újraélesztettek, úgy összességében a világra való a megérkezésem. Bizonyossá vált számomra, hogy ennek másként kellene lennie, másként kellene a világgal találkoznunk. Nekem nagyon érzékeny pont a szülés, születés témaköre. Okulva a saját helyzetemből a gyerekeimnél az volt a szándékom, hogy ők másként jöjjenek a világra. Az volt a célom, hogy az Ő születésük egész más életkezdet és megélés legyen, hogy biztonságban érezzék magukat, hogy tudják jó helyen vannak.

Amikor mindezt felismertem, tudtam, hogy nekem ezzel a kérdéssel dolgom van, másokkal is meg kell osztanom, hogy méltósággal is lehet a világra jönni.

Így már konkrét céllal futottál?

Igen. Ettől a pillanattól kezdve a „szülés újjászületése” céllal futottam, amibe benne van a női minőség, hiszen látjuk, hogyan viszonyul a világ a nőhöz, a női nemhez, aki életet ad. Amikor a helyére kerül végre a NŐ, aki életet hoz a világra és megkapja a méltóságteljes bánásmódot, akkor nem lesz kérdés, hogy a szüléshez hogyan viszonyul a társadalom.

Hiszem, hogy a szülés szempontjából a választás szabadsága a legszentebb. Ha az anya nyugalomban van, biztonságban érzi magát a vajúdás alatt, akkor a baba is ezt éli meg.

Érzéseim szerint a Földön a béke a születéssel kezdődik. Akkor megvan az ősbizalom, a feltétel nélküli szeretet, a kötődések és minden, ami ahhoz kell, hogy egyensúlyban legyél.

Mi volt a következő lépés?

Gondoltam, ha már 42 éves leszek, akkor legyen a cél a marathoni táv, 42,195 km, a női minőség felemelkedéséért, a nőkhöz való méltóságteljes viszonyulásért és a szülés újjászületéséért.

Hivatásomból adódóan számomra fontos a visszajelzés, tudtam, hogy a futásban is szükségem lesz egy külső tükörre, ezért úgy döntöttem, hogy kell egy edző. Bódis Tamást választottam, akivel korábban egy baráti találkozón ismerkedtünk meg. Mindig is csodáltam őt és amire képes, coachként nagyon érdekelt, hogy mi lehet a fejében. (Tamás, nagyon eredményes ultrafutó, többszörös Ultra Balaton győztes és a világhírű Spartathlonon is végzett már az első helyen a szerk.) Így nem volt kérdés, hogy őt szeretném az edzőmnek.

Reális volt a cél?

Egyáltalán nem, a férjem szerint „koca futónak” számítottam. Korábban nem futottam, sőt azt is utáltam, aki fut...Azért sem volt reális a cél mert három hónap csak az alapozási időszak, de nekem mindössze négy hónapom volt az egészre. A mester azt mondta, hogy az a cél, amit kitűztem magam elé és az ahhoz fűződő viszonyom elég lesz. A szívem és a lelkem végig visz majd ezen az úton.

Hogy lett ebből egy több mint ezerötszáz főt tömörítő közösség?

Először azt gondoltam, hogy egyedül csinálom meg, legfeljebb egy-két futó barátommal. A Másállapot a Szülészetben! mozgalom tagjai ösztönöztek arra, hogy csináljak egy országos eseményt. A visszajelzések egyre inkább ébresztettek rá, hogy ez a téma rajtam kívül sok más nőt is foglalkoztat, másoknak is fontos. Csináltam egy Facebook csoportot, ami nagyon rövid időn belül több száz főt számlált. Ismeretlen emberek a világ minden pontjáról visszajelezték, hogy nekik is milyen sokat segített a futás a szülés/születés élményük feldolgozásában. Magam is meglepődtem, hogy bedobtam egy követ a tóba és mi lett belőle.

Hogy sikerült teljesíteni a 42 km-ért 2020. november 22-én? 

A maratonhoz közeledve túlestem a Covidon. Az egészségi állapotom enyhén szólva is hullámzó volt. A futás előtt két nappal még csináltattam egy mellkasröntgent, hogy biztos legyek az állapotomat illetően. Tettem a dolgomat, de elengedtem a projekthez való görcsös ragaszkodást. Aztán lefutottam a maratont, ahol 6 perces ezrekkel mentem végig, amolyan „szökkenő szarvas” tempónak éreztem, nagyon kényelmes volt, beszélgetni is tudtam közbe. Egyáltalán nem volt holtpont.

Milyen érzés volt befutni?

Befutni és megállni 42,195 km után nagy megkönnyebbülés volt, végtelen hálát éreztem.

Hogyan tovább?

Természetesen nem ennyi volt... Egyértelmű számomra, hogy azok az eszközök, amivel eddig hatást akartunk elérni nem feltétlenül működtek. Én Kalkuttai Szent Teréz, ismertebb nevén Teréz anya elveit követem. Ő azt mondta: „Háborúellenes tüntetésre ne hívjatok, ha majd a békéért tüntettek, akkor szóljatok!” Ennek megfelelően szerintem nem tüntetni kell, nem valami ellen kell fellépni, mert valami mellett kiállni sokkal erősebb energia.

És hogy hogyan tovább?

2021.november 20-án szombaton 11:00 órakor már a 2. marathont futom a NŐK és SZÜLÉS ügyéért, egy újabb 42 ezer lépésnyi energia a változásért. Vannak, akik ott lesznek velem a Margitszigeten, vannak, akik végig jönnek velem mind a 42,195km-en. Számos városban lesznek szimpátia futások, séták, például Debrecenben, Dunaújvárosban, Egerben, Bercelen, Ózdon, Hajdúszoboszlón és még jónéhány városból jelentkeztek, hogy lélekben velem lesznek a nagy napon. Vannak, akik külföldről kapcsolódnak be, megtisztelés, hogy mennyien készülnek és érzik a elhívást, hogy tegyünk együtt a változásért.

Az idei futásnak speciális célja is lesz, ugye?

Igen, az ELENGEDÉS, mert felismertem egy nagyon fontos tényezőt. Ahhoz, hogy változás legyen körülöttünk az életünk bármely területén, le kell tegyük a terheinket, hogy helyet adjunk a változásnak és az új lehetőségeknek. Fogva tarthat, benne tarthat egy állapotban egy érzés, félelem, fájdalom, düh, harag, bűntudat, bármi, ami megakaszthat bennünket a változásban, a fejlődésben, ezért ennek a 42ezerlépésnek az ELENGEDÉS, a „letesszük a terheinket” a célja.
Az én terheim, a traumatikus születésem körülményei, és az a 36 év, amit masszívan ebben éltem. 36 évesen szültem az első fiamat és akkor léptem a gyógyulás útjára. Úgy döntöttem, hogy el szeretném engedni azt a megélést, most már végképp hálával szeretnék rá nézni. Évekig azonosítottam magam a megéléseimmel, sőt, az öndefinícióm része volt, hogy „én vagyok a halva született lány”. Rengeteget köszönhetek ennek a tapasztalásnak, mert emiatt indultam el az önismeret rögös útján. Aki ma vagyok, amit ma teszek, ahogy élek, működöm, dolgozom, viszonyulok az emberekhez, abban nagy szerepe van ennek a megélésnek. Úgy érzem, hogy lett belőle egy hatalmas énerő és valószínű, hogy ezért kaptam ezt a tapasztalást, hogy a belőle származó muníciót mások szolgálatába állítsam. Nyilvánvalóan a felismerést követően egy folyamat volt, mire beláttam, hogy a kapott dolgok mellett ez az azonosulás engem visszahúzhat, sőt traumában tarthat.

Carl G. Jung mondja:

Nem az vagyok, ami történt velem, hanem az vagyok, amit döntöttem, hogy legyek.”

Byron Katie, amerikai előadó és írónő egy csodálatos önvizsgálati módszert tanít melynek a „The Work” – a munka – nevet adta. Ebben az önmunkában többek között megjelenik egy nagyon fontos kérdés: „Ki lennék én a történetem nélkül?” Azt hiszem ezt a kérdést sokan feltehetjük magunknak.

A saját élményeink mellett hajlamosak vagyunk azonosítani magunkat az anyáink, nagyanyáink, az esetlegesen a női vonalunk megéléseivel. Erre szeretném felhívni a figyelmet a futással is, hogy vegyük észre a NŐként, akár a szülés/ születés, várandóság körül, akár máshol megélt traumáinkat, amikkel esetlegesen azonosítjuk magunkat.

Élénken él bennem az édesanyámtól származó, szülés felé irányuló halálfélelem. Volt egy nehéz, közös megélésünk, amikor engem a világra hozott, ott felejtette az erejének nagy részét Debrecenben, az akkori Bartók Béla kórház egyik szülőszobájában. Anyukám évekig mondogatta nekem mély meggyőződéssel, hogy sem ő, sem én nem tudunk szülni, mindezt természetesen azért, hogy megóvjon engem. Én ezennel leteszem a terheimet, ezért én november 20-án szombaton a marathon rajtja előtt egy piros kereszttel ellátott követ helyezek el a Margitszigeten egy fa tövében. Ez a kő szimbolizálja a terheimet, amiket el szeretnék engedni.

 Ha ezzel egy időben másokban is megérett az érzés, akkor megtehetjük együtt, hogy elengedjük a meg nem született gyermekeinket, a perinatális veszteségeinket , a meg nem született testvéreinket, saját születésünk, saját szüléseink traumáját, anyáink, nagyanyáink, dédanyáink és a női vonalunk traumáit a változás jegyében. Mert mi NŐK együtt gyógyulunk! Ha úgy érzed, tedd le a „saját kövedet” rajta egy piros kereszttel, ott ahol élsz!

 Az én fejemben egy hőlégballon jelenik meg, amiből el kezdjük kidobálni a nehezékeket. Eloldjuk a köteleket, amelyek a hőlégballon kosarához kötik a súlyokat. Elengedjük ezeket, hogy feljebb tudjunk emelkedni, egy magasabb perspektívából megfigyelni az életünket és a NŐI minőségünket. Ha készen állunk, akkor ezzel az elengedéssel meg tudunk érkezni a NŐI minőségünk egy magasabb pontjára. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű letenni a terheinket és nem megy csak úgy felszólításra, nem is ez a szándékom. Mindenki máshol tart ebben a folyamatban, van akinek most jön el a felismerés, van aki már tudja, hogy vannak terhei, elég ha számot vetünk és elindul bennünk egy folyamat, hogy lehet, hogy dolgunk van ezekkel a megélésekkel. 
Hát nem lenne nagyszerű, ha minden nő erőt tudna meríteni a nehéz megéléseiből és a sebeit énerővé változtathatná?

Az ELENGEDÉS folyamatát egyébként a telihold is segíti, ugyanis a futás előtt pénteken éjszaka a csodálatos Hold fénye köszönt majd ránk.
2021. november 20-án 11:00 órakor a Margitsziget Árpád-híd felőli részén rajtol az újabb 42ezerlépés a SZÜLÉSért és a NŐKért az elengedés jegyében!

• futás marathon nőkért

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!