Lehettünk volna
Mindenki fél ember egészen addig, amíg meg nem találja a másik felét. Akadnak olyan emberek, akik egyedül is egésznek érzik magukat, ők rendkívül erősek és néha napján irigylem őket.
Félemberként éltem az életem és boldog voltam, mert ugye más választás abban a felállásban, ha az ember szingli nem igazán van. Ugyebár nem szomorkodhatunk egész nap, mert még nem találtuk meg a másik felünket.
Aztán jöttél te, aki szerintem teljesen akaratlanul feldúltad az állóvizet és régen elfelejtett vágyakat sodortál elő. Megbomlott a boldogságom és szerettem volna sok idő óta először nem egyedül boldog lenni. El tudtam képzelni egy új kezdetet veled.
Ott akadt homokszem a gépezetbe, hogy te egyáltalán nem gondoltad ilyen komolyan ezt az egészet. Tény, ami tény nem ígértél te semmit, de az érzéseket nem lehet uralni, vagy csak én nem tudom hogyan is kell. Ott álltam és valamiért becsapva éreztem magam. Megrengett a világom igazából a nagy semmiért.
Azóta már jelezted, hogy rossz döntést hoztál, de addigra már helyreállt az univerzumom és nem hiányzott még egy rengés. Pedig tudod mi lehettünk volna egymás másik fele.
Meg akartalak ismerni úgy igazán mélyen, ahogy csak kevés embert akar az ember életében. Akartam tudni a történeted és minden mást is, mindent, ami hozzád tartozik. Lehettünk volna egymás búvóhelyei és társai.
Vissza-visszatérsz néha a gondolataimban, mint egy szellem, aki kísért. Tudom, gyerekes dolog, nem is beszélek róla senkinek. De legbelül érzem, hogy lehettünk volna „mi”, tökéletes lehetett volna, ha lehetőséget adsz rá.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez