Lehetett volna minden másképp
Volt egy sötét rozsdacsík nagyanyáméknál, a fürdőkádban. Féltem ott fürdeni gyerekkoromban, rettegtem a folttól. Azt hittem valamiféle gonosz szellem rajzolta oda, nem is ültem soha annak a végére a kádnak. Egy kicsiny kamraablak volt azon a szobán, s a gőz, amit az esti fürdő kilehelt magából, alig bírt kiverekedni rajta. Homályos, szűrt fény ömlött be a nyári estéken, télen, meg koromsötét. Egyszer onnan lestem, jön-e a télapó.
Nagyanyám durván mosdatott bennünket, érdes volt a keze a rengeteg munkától. Vártam anyát, hogy érjen haza hamar, az ő keze jó puha volt, de anyám soha nem jött időben. A vacsorát se ő főzte, gyakran hiányoltuk az öcsémmel az asztaltól, pedig igazából nem is tudott főzni. Az összes konyhabéli tudománya abban állt, hogy kivette a formázott csibefasírtot a fagyasztóból és kisütötte olajban. Mi mégis vágytunk őrá vacsorakor. Nem szerettem a nagyszülőknél aludni, még nyáron is jégverem volt a ház, hiszen tufából épült, nem úgy, mint a mienk, a jó puha vályog, télen-nyáron melengette a szívünket. A karácsonyok vidámak lettek volna, ha apánk nem hal meg idejekorán. Hiába mondták neki, hogy ne cigarettázzon, mert elviszi a rák. Akkor hallottam először erről a rettenetes betegségtől, de már akkor sem értettem a különös természetét. Egyszer csak jön ez a rák, ez a megmagyarázhatatlan valami, és elviszi az embereket. Persze különösen az fáj, hogy olyanokat is magával ragad, akiket mi szeretünk, de még a szomszéd halála is megrettentett, pedig Béni bátyám egész életében ivott és ütlegelte otthon az asszonyt, igazán nem volt nagy kár érte.
Anya megint nem jött haza időben, hiszen két műszakot vállalt apa halála után, s nekünk megint a szörnyeteg-csíkos kádban kellett mosdani. Már féltem előre nagyanyám érdes kezétől, éreztem, ahogy felkarcolja a bőrömet és apró piros barázdák rajzolódnak tenyere nyomán. Az öcsém bőgött, mint a fába szorult, ő volt a gyöngébb, nehezen viselte a fojtogató párát a fürdőkamrában. Tejbegríz volt aznap este, édes tejbegríz - hogy szerettem. Kakaóarcot rajzoltam bele, amíg forró volt és engedett a massza. Az öcsém megpróbált utánozni, de ügyetlen volt, aztán persze bőgött, én meg csúfoltam, hogy mit mimózáskodik fiú létére folyton. Egyszer csak anya kukkantott be az ablakon. Odakint november volt és erjedt avarszag terjengett a sötét levegőben, már csupasz volt a venyige a kertben. Szép volt a szeme, szomorúan nézett, bús volt az élete miattunk, apám miatt, meg a két műszak terhe nyomta a vállát. Azt hiszem akkor köszönt el tőlünk, az öcsém nem is látta. Én se tudtam róla semmit ezután. Nem sírtunk. Felnőttek lettünk. S mire elért engem is a kór, talán egy kicsit idejekorán is, akkor megértettem, hogy lehetett volna minden másképp.
Bár a blog személyes hangvételű, a történeteim nagy részben a képzelet szüleményei. Megkérlek benneteket Kedves Olvasók, hogy ne vonjatok párhuzamot!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez