Különös vasárnapok
A régi vasárnapokon nem történt semmi különleges. Illetve nem gondoltam akkor, hogy az a megszokott légkör ennek a sokévnek a távlatából különlegessé varázsolja a megszokást. Tudod, még mindig érzem a délidő illatát.
A régi vasárnapokon nagyapám hangosan dalolta a nótát, nagyanyám a zománcozott piros fazékból merte a levest, és hangosan ripakodott folyton az én drága nagyapámra, hogy hagyja abba a dalolást, mert mostmár enni kell, és enni csak csendben, nyugodtan lehet. Persze az öreget más virtussal eresztették ki a nagyvilágba, fütyült ő a csöndre, meg az egyenes háttartásra, csupán jól akarta érezni magát. Így hát cuppanós csókot dobott a hímzett terítő felett a konok nagyanyámnak, aki erre rendszerint elmosolyogta a szája sarkát. Emlékszem az illatokra, az ecetes aromákra, a levesre, ami a lencseszemű kakaskapitányból főtt. A kapitány feleségeinek a lábai is tisztán derengenek a szemeim előtt, aranyló rántott combok voltak azok. Mennyei volt minden falat, és én siheder létemre nem riadtam meg akkor sem, amikor láttam, ahogy a nagyanyám elvágja a kapitány nyakát.
A régi vasárnapokon anyám kiszolgáló személyzet volt, de nem a szónak a pejoratív, vagy gonoszkodó értelmében. Úgy érezte szolgálni kell azt, hogy végre kapott családot, szolgálni kell az anyát, aki nem is a tulajdon édesanyja volt, de most végre valaki lányává fogadta. És ő sürgött forgott a terítő körül, mintha törleszteni akarna a jószerencsének azért a sok különleges vasárnapért. Én akkor még nem tudtam, hogy mennyire különlegesek azok a vasárnapok, hogy különleges a nagyapám is, aki örökségül hagyta a nóta imádatát, nem tudtam, hogy nagyanyám is különleges, mert imád főzni, és magammal viszem felnőtt koromba mindazt a tudást, amit a kisszéken állva lestem el tőle panírozás közben. Ezekben a különleges vasárnapokban egyedül csak anyám nem volt különleges. Mert ő nem teremtett, nem nevelt, csak lebegett körülöttünk, terített és leszedett, nem úgy, mint nagyanyám, aki az egészet vasmarokkal összegyúrta.
A régi vasárnapok, aztán veled, Sándor újra megtörténtek. Ha nem is dalolt megint rajtuk nagyapám, és nem is voltunk vidéken, - ahol a fólia alól szedtük télen is a levesbevalót - akkor is vissza tudtad hozni gyerekkorom mélabús romantikáját. Nem örökre ugyan, de köszönöm neked Sándor, hogy néhány hónap erejéig visszahoztad őket nekem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez