Kommentháborúk – Az internet ítélő bizottsága
Az internet korában minden felgyorsult. Az információk hamarabb eljutnak már hozzánk és korlátlan lehetőség áll rendelkezésünkre, a kommunikációra, a vélemény formálásra, a kapcsolatfelvételre. Ennek is, mint mindennek az életben meg van az előnye és a hátránya. Korábban nem voltam hatalmas komment olvasó rájöttem nem is maradtam le sok mindenről. Az utóbbi időben mégis gyakrabban tettem, hogy egy-egy cikk alatti kommentelésekre rápillantottam. Bár ne tettem volna.
Az internet korában, minden felgyorsult. Az információk hamarabb eljutnak már hozzánk. A kommunikációra, a vélemény formálásra és a kapcsolatfelvételre, korlátlan lehetőséget kaptunk. Ennek is, mint mindennek az életben, meg van az előnye és a hátránya. Korábban nem voltam hatalmas komment olvasó, rájöttem nem is maradtam le sok mindenről. Az utóbbi időben mégis gyakrabban tettem, hogy egy-egy cikk alatti kommentelésekre rápillantottam. Bár ne tettem volna.
Ismerek sok olyan embert, akik egyenesen imádnak kommenteket olvasni. Szórakoztatónak tartják, ebből is látszik, hogy nem vagyunk egyformák. Nem mondom, hogy egy vicces, nem sértő, frappáns, kreatív válasz nem húzta az én számat is mosolyra már, de az igazság az, hogy engem elborzasztott és mélységesen elszomorított, amit ott láttam ezekben a kommentekben. A lelkemig hatolt a felismerés, hogy nagyon messze vagyunk attól, amit én az emberiségnek kívánok.
És hogy mi lenne az? Egy olyan világ, ahol az emberek szabadon, szeretetben, békében, tudatosan, egymást segítve, felemelve élnek együtt. Ahol az emberek önmagukra ébrednek, saját nagyszerűségükre és erejükre. Azt gondolom, hogy egyedül akkor lehet jobb a világunk, ha minden ember, a saját szeretetéhez visszatalál. Hiszen, ha képesek vagyunk önmagunkat jól szeretni, elfogadni, felülemelkedni az egonkon, akkor teljesen máshogyan nyilvánulunk meg a külvilágban és így, máshogy is reflektálunk az életre. Szerintem ez az, ami az „egész gépezetet” képes lehetne láncreakcióként megváltoztatni. Persze ez egy folyamat, és remélem, hogy ez valahol mégis elkezdődött már. Azt kívánom szívből az embereknek és a világunknak, hogy a jövő nemzedékei már egy sokkal teljesebb, boldogabb élet részesei lehessenek. Hogy a világunk, a társadalmunk, a személyiségünk ne torz tükörként nézzen vissza ránk, ne csak egyre mélyebbre süllyedjünk, hanem növekedjünk.
A kommentek olvasása után úgy éreztem, ez a képzeletem még sokáig várat magára, ha még tényleg itt tartunk. Mondjátok, tényleg itt tartunk és ez csak engem szomorít el ennyire? Kioktatunk másokat, ítélkezünk, lenézünk másokat ismeretlenül, agressziótól üvöltve, sokszor primitíven és nagyon nagyon rosszindulatúan. Hogy jöhet bármelyikünk is ahhoz - kérdeztem én magamtól - ezeket olvasva, hogy bárki felett ítéletet alkosson? Ilyen könnyen megy Istent játszani? Ha ilyen okosak vagyunk, a saját életünket miért nem vagyunk képesek mederben tartani? Senki sem tökéletes, akkor hogy merjük, hogy tehetjük azt, hogy felsőbbrendűnek érezzük magunkat. "Hol vagy a szívedben ilyenkor ember?" - kérdeztem magamban kétségbeesetten és elkeseredetten. Talán, amikor ismeretlenül másokat kioktatunk, megbántunk, feltételezett iskolázottságával kapcsolatban lealacsonyítjuk, akkor mi emberségből hányasra vizsgáznánk már első osztályban, csak hogy ne menjek feljebb? Egy ember értékessége nem a tudásában mérendő, amit életkörülményeihez képest vagy megkapott, vagy nem. Sem a nézőpontjában, amit a saját eddigi életének tapasztalása szerint szerzett. Ismerjük a másik történetét? Tudjuk miért olyan amilyen? Milyen körülmények között nőtt fel? Milyen lehetőségei voltak az életben? Szerintem az összes diplománkat kidobhatjuk, ha emberségből, empátiából viszont megbukunk. Aki csak a monitor mögött ebbe bele sem gondolt, de egy komment erejéig kicsit többnek érezte magát, hogy mást megszégyeníthetett, utóbb elszégyelli magát? Csak kérdezem és igyekszem hátralépve, magam sem ítélkezni és hasonló hibába esni, de nekem ezt fájt látni, őszintén. Ez az élmény írásra késztetett és arra, hogy megkérdezzem, tényleg ilyenek vagyunk, tényleg ilyenek szeretnénk lenni egymással?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez