Kiszabadulni a nárcisztikus fogságából
A nárcisztikus személyiségzavarral küzdő emberekkel nagyon nehéz kapcsolatban élni, ennél talán csak az adott helyzetből menekülni nehezebb. Egyrészt nagyon sokáig tart, mire felismerjük, hogy nem a mi hibánk mindaz, ami az adott szituációban történik, másrészt viszont még nagyon hosszú ideig eltarthat a gyógyulásunk, miután képesek vagyunk kimondani, hogy vége.
Ugyanis azzal korántsem érnek véget a megpróbáltatások, hogy végre fizikailag meg tudunk szabadulni az adott személytől. Elsősorban az önértékelésünk az, amit ilyenkor rendbe kell tennünk, vagy éppen teljesen felépítenünk a nulláról. Még sokáig visszhangozhatnak fejünkben a sértő megjegyzések, melyeket nap, mint nap el kellett szenvednünk, és mi magunk is megkérdőjelezhetjük, hogy vajon valóban értékes emberek vagyunk-e.
Előfordul, hogy ilyenkor elutasítóak vagyunk a barátainkkal és a saját családunkkal szemben, amely egyrészt az alacsony önértékelésünkből ered, másrészt viszont nem érezzük jól magunkat társaságban, hiszen hozzászoktunk, hogy a hozzánk legközelebb álló személy is folyamatosan bántalmazott és megalázott.
Azon, hogy esetleg egy új személlyel ismerkedjünk meg, akit közel engedünk magunkhoz, egyelőre gondolkozni sem akarunk.
Időnként teljesen váratlanul tör ránk egy szívszorító érzés, ami miatt úgy érezzük, nagyon rosszul tettük, hogy véget vetettünk a kapcsolatnak. Hiszen a nárcisztikus párunk tökéletesen tudta keverni ahhoz a lapokat, hogy minden rossz ellenére imádjuk és istenítsük őt. Úgy érezhetjük, hogy teljesen ostoba döntés volt elhagyni valakit, aki amellett, hogy "időnként" nem bánt jól velünk, egy fantasztikus, elbűvölő ember.
Csalódottság és kétségbeesés telepszik ránk, ugyanis egyszerűen képtelenek vagyunk azt elképzelni, hogy valaha megtaláljuk a kiutat negatív gondolataink hálójából. Nem csupán egy egyszerű, szakítás utáni gyászról van szó, ugyanis az a tény, hogy mi mondtuk ki, hogy vége, mégis mi maradtunk magunkra összetörve, fájdalmak között, elviselhetetlennek tűnik.
Bármennyire is sokat gondolkozunk azon, hogy milyen sok rosszat szenvedtünk el, hiába próbáljuk az elmúlt időszak eseményeit újra és újra lejátszani magunkban, másoknak nem vagyunk hajlandóak erről beszélni, még a gondolatától is rosszul vagyunk, hogy mindezt kiteregessük a hozzánk közel álló személyeknek.
A legrosszabb az egészben, hogy képtelenek vagyunk a másikat hibáztatni, sokkal inkább saját magunkat okoljuk amiatt, hogy nem működött, és azért is, hogy mindezt eldobtuk magunktól. Amíg nem építjük újra magunkat belülről, amíg nem ismerjük be, hogy cseppet sem vagyunk hibásak, hogy nem mi tehetünk a történtekről, addig egészen biztosan nem tudunk tovább lépni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez