Kinn a bárány

Olyan világba vágytam, amely fényévekre volt otthonomtól. Túlságosan szűkös volt a poros város, ahova születtem. Hatalmas metropoliszokról álmodoztam, fényűzésről, drága kocsikról, szép ruhákról, egy nagy lakásról a park tövében. És te követtél engem. Te voltál a gyönyörűm, a másik felem, akit aztán könnyelműen, koncként vetettem oda a pokolfajzatoknak.

Beszippantott a nagybetűs élet. Úgy hittem, a hatalom és a pénz a mindent jelenti, ezek a mozgatórugói a kerek nagyvilágnak. Véres hajsza indult a sikerért és hiúságom oltárán ezer bárányt áldoztam fel egy megfoghatatlan, illékony dolog miatt. Hirtelen én lettem a világ közepe. Egyszerre nekem kezdett tapsolni minden ember, buja nők kacér pillantásokat vetettek felém. Egy színpadon álltam a mindenség tetején és nem vettem észre, hogy te odalentről, torkodszakadtából, hangosan kiabáltál. Nem hallottam meg könyörgésed, inkább elfordítottam a fejem. Uralmába ejtett a hiúság és a torkosság. Magáévá tett a kéjvágy.

Az Isten sokféle érzékszervvel ajándékozza meg földi halandóit. Majd kőtáblára vésett tiltóparancsolatokkal figyelmeztet rá, mit nem szabad. Ábrándjaink mégis a gyönyör felé vonszolnak, rabláncra verve bűnös élvezeteket hajszolunk. Ám nekünk semmi nem elég, mindig többre és még annál is többre vágyunk. Az összes jó falatot így hát a mi tányérunknak szánjuk, torkosok vagyunk és kapzsik, nagy mohók. Aztán irigyek, ha a másiknak több vagy jobb jutott. Majd hiúk is, pimasz mód kevélyek. Csak azt felejtjük el, hogy a hiúság a Sátán kedvenc bűne, annak vajmi kevesen tudnak ellenállni. De ezt az egyet ne feledd: amíg Isten figyel, az Ördög kinevet. Én ezt vétettem el, gyönyörűm. Ennél a résznél hibáztam el, amikor nem követtem a parancsokat. Amikor azt gondoltam, a szabadság az, ha sosem kell bocsánatot kérni, mert amikor minden egyes ember lábaink előtt hever, az ember egy percig sem esdekel.

Igazán a fényűzés előtti lét volt az igazi életem. A véget nem érő bálozás előtt volt valóságos énem, valódi családom és becses hitvesem. De én lettem a tékozló fiú, aki egy napon – éppen ma – mégis hazatér, vagy így, vagy úgy, de visszatér hozzád. Te meghaltál a gyarló világban, üvegszilánkkal hasítottad szét lüktető ereid, mert képtelen voltál így mellettem levegőt venni. És én egy golyóval követtelek. De most elkergettem minden démonom, és téged választottalak újra. Te leszel innentől fogva az egyetlen mentsvár, te leszel az üdvözülés. Újrakezdődik minden az elejéről és most az egyszer, gyönyörűm, nem rontjuk el. Most az egyszer, ígérem, nem hibázom el.

És ahogy megjövendölték, új nap virrad ránk, visszakapom az igazi országomat. Te angyalként mosolyogsz rám a mennyek kapujából és elkezdünk a valóságban élni. Valójában sosem haltunk meg. Valójában a megtért lelkek örökké élnek.

Szentesi Évi

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!