Kikészít az együttélés!
Hogy mi lehet az élethosszig tartó kapcsolat titka, nem tudom. Jómagam az érdekességre tippelek, hogy később is képesek vagyunk valami újat nyújtani a kapcsolatban, meglepni a másikat, épp úgy, ahogy az elején. Meg talán az, hogy az életünk értelme nem a párkapcsolat maga, hanem mindkettőnknek vannak saját céljai, tervei, amelyek megvalósításán egy életen át fáradozhatunk.
Kikészít az együttélés! – mondja frissen házasodott barátnőm. – Elvész a varázs a mindennapok darálójában. Nem tud meglepetés lenni a vele való együttlét, mert minden átment “kötelező” programba: az együtt ébredés, az együtt fekvés, a reggeli készülődés és minden más is. Nem tudok vágyni rá, mert mindig velem van. Nem tudok rákészülni a találkozásra, mert folyamatosan mellettem van, minden nap találkozunk. Nem tudok úgy készülni a vele való találkozásra, mintha randevúra mennék, pedig ugyanúgy szeretem. Aztán ott vannak az intimitásnak azon elemei, amikre nem feltétlenül kíváncsi az ember. Mert a férfi már csak olyan, hogy horkol, röfög, böfög, rendetlen. Ezt mind nem kell elviselni, ha nem élünk együtt, ezeket az ún. kellemetlen mellékhatásokat nem látjuk, és ez számomra megnyugtató volt eddig. Aztán az sem tölt el feltétlen örömmel, hogy ő látja az én készülődésemet, ahogy arcpakolással fekszem a kádban, vagy hogy reggel elaludtam az arcomat, a párnámon a festett hajszálakat. Nem vagyok tökéletes, sőt, nem vagyunk tökéletesek, ezt mindketten tudjuk, de akkor is: ez olyan illúzióromboló! Mit lehet tenni? – teszi fel nekem a kérdést.
Nem tudom, született-e megfelelő válasz erre a kérdésre, hiszen feltehetően sokan elgondolkodtak már a megoldáson. Azt hiszem, a megoldás páronként más és más lehet, tuti recept nem létezik, mindenki megoldja, ahogy tudja, és igen, vannak “extrém” esetek is! Egyszer láttam egy dokumentumfilmet Annie Leibovitz életéről. Ő mesélte, hogy mikor az együttélés problémájával találkozott (ami számára az intimitás ún. kellemetlen területein túl is jelentett problémát, tekintve, hogy mindketten művészek voltak és ezért az átlagosnál nagyobb teret kívánt a személyiségük), úgy küszöbölte ki azt a Susan Sontaggal való kapcsolatában, hogy egymással szemben vettek házat. Kényelmes volt, izgalmas helyzet, és mindketten elégedettek voltak az eredménnyel! Könnyű nekik, mondhatja bárki, ők megengedhették maguknak azt a luxust, hogy egymás közelében legyenek, de csak akkor érintkezzenek egymással, ha kedvük van hozzá, így aztán nem nehéz a szerelmet életben tartani! Vagy mégsem?
- Óriási szerelem volt – nyilatkozta Annie Leibovitz, mégis kénytelen volt Susan Sontag halálakor egy őszinte gondolatot megfogalmazni. Nem élete nagy szerelmét veszítette el, aki inspirálta, akivel jól tudott együtt gondolkodni, fejlődni, hanem valakit, akit nagyon szeretett, s aki mindvégig támogatta őt élete nagy szerelmével való kapcsolatában: a munkájában. Ez az erő volt képes megemelni a kettejük között szövődött szerelmet olyan szintre, hogy az a létező legboldogabb és legteljesebb legyen. A közös boldogság mellett az egymás hivatásában talált öröm és fejlődés lehetősége tette különlegessé számukra a kapcsolatot, s ez a “távolság” tudta fenntartani a vágyat a másik személye felé mindaddig míg a sors el nem választotta őket egymástól.
Betűk: Agatha Seymour
Fotó: Annie Leibovitz
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez