Vissza a szeretethez!

Magyarország sokat szenved. Legalábbis, ami a futballt illeti, Bern óta folyamatosan. A zsenik világa nehezen viseli a vereséget, és magában keresi az okokat, mintegy ördögi körben, ahol a krízis egy pillanatra sem engedi el a beteget. Igen, a beteget. Mert mindannyian betegek vagyunk. A krízisben lévő páciens külső segítség nélkül ugyanazt a kört járja be újra és újra. Közben csodálkozik, hogy nem jut ki a labirintusból, sőt, egyre mélyebben eltűnik, önmaga és a világ elől.

Az Aranycsapatot a szeretet tartotta össze. Nem a kor, nem a politika, nem mindenféle béna és felesleges okoskodás, hanem a tiszta, önzetlen, emberi és utánozhatatlan szeretet. Aztán valami megbicsaklott.

Dédnagymamám a hadifogságban lévő Dédnagypapámat úgy megtalálta Szibériában, hogy nem tudott írni-olvasni, csupán a szíve vitte a messze távolba.

Ez a szeretet.

Nagypapám, aki rendőr volt, és ő alkalmazta az újpesti focistákat az osztályán, sokszor a szőnyeg szélére állította őket, hogy a félidei kettőnullás előny nem elég, mert nem szórakozik a nép.

Ez a szeretet.

A másik Nagypapám a börtönben sínylődött, mert elverte az orosz katonákat, akik a Nagymamámat próbálták becserkészni.

Ez a szeretet.

Karácsonykor sokat gondolok a futballra, mint társadalmi tükörképre. És biztos vagyok benne, hogy kijutunk a következő Európa-Bajnokságra.

A zöld szín minden árnyalatától rosszullét fog el, mégis a jelenlegi szövetségi kapitány kinevezésekor a tudatalattimban megjelent két kép, amely beégett valahol nagyon mélyen.

Az egyik, amikor 2004-ben elvesztettünk egy döntőt, és ők nyertek. A poklunk csak ezután következett 2006-ban, amikor akkora volt a mellényünk, hogy csakis zakót kaphattunk a végén. Tanulópénznek jó volt. És nagyon keserű.

A másik, amikor legutóbbi bajnoki aranyát sírva ajánlotta Édesapjának az égbe.

Ez a szeretet.

És, ha jól sejtem, Győrben a lelkekkel is kellőképpen sokat foglalkoznak, akár igazam is lehet.

Illetve az a furcsa, hogy egészen biztos vagyok benne.

Bernben minden elveszett. Marseille és Mexikó, vagy éppen Amszterdam csupán következmény.

Aki elveszíti az aranyat, az mindent elveszít.

És ez az arany bennünk van.

Igaz, a krízis miatt nem látjuk.

Mert ugyanabban a Pokolban fortyogunk évtizedek óta. És, mert a kényelmünk fontosabb annál, minthogy mindent elengedjünk, amit görcsösen markolunk.

Akkor miénk lenne minden, amit a szívünk magához vonz.

Igaz, ehhez bölcsességre lenne szükségünk, amire egyszerűen nincsen időnk.

Pedig elég csupán egyszer kivárni a csodát, és akkor az Magyar lesz, nem pedig olyan, amilyenné annak idején vált.

És látszólag végképp elveszett.

Jövőre 60 éve, hogy minden odalett.

Elég egy kapcsoló, egy „reset” gomb az agyban, egy „power” a szívben, és akár el is indulhatunk vissza oda, ahová a zsenik országa valójában való.

Ami egyszer ment, az bármikor mehet.

Aki egyszer tudott hinni és szeretni, az bármikor képes rá.

Én ott leszek az első Európa-Bajnoki csoportmeccsen a kijutás után.

És viszem a dobomat is.

Jöttök?:)

Ugye, jöttök?:)

Hajrá, Lilák Mindörökké!

Hajrá, Magyarország!

Boldog Karácsonyt!

Tisztelettel: Bokros László

FAT

ÚJPEST

• Budapesti történetek futball Karácsony Magyarország

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!