Kérlek, inkább szakíts velem
Már nem egyértelmű, hogyan is nem szól ez rólam, hogy miért vettem olyan könnyen, hogy miért is kellene jól lennem, jól kezelnem. Végre mosolyogtam, végre vártam valamit. Végre készen álltam. Jöjjön bárki, hozzon bármilyen csomagot, legyen bármilyen állapotban. Befogadó voltam, fejest ugrani is készen álltam. Ekkor jöttél Te – megcsalással fűszerezve.
El kellett volna sétálnom melletted? Nem foglalkoztam azzal, hogy látszólag hol tartasz, hogy elsőre mit gondolok, hogy elhamarkodottan hogyan döntök. Gondoltam a türelemre, az igaz esélyre, hogy elvarázsolhass, hogy megtetszem neked, hogy egyáltalán el akarjak gondolkodni rajtad, komolyra akarjam fordítani a szót veled. Szörnyű állapotban voltál, levegő után kapkodva próbáltál életben maradni a tajtékzó tengeren. Jöttél, és az én hajómmal akartál továbbmenni, megmenekülni. Nyújtottam a kezem, bízva abban, hogy nem süllyesztesz el mindkettőnket. Hogy rendbe akarsz jönni, jól lenni. De még rombolni akartál, még sírni és nyöszörögni. Bárcsak hagytál volna menni.
Rátaláltam egy törött szárnyú galambra, amit befogadtam – majd igyekeztem szárnyát ragasztani. Te voltál ez a galamb. Láttam a hibáidat, és elfogadtam őket. Mert meg akartalak ismerni. Ezért amikor a szemembe néztél, és azt mondtad, hogy van más is rajtam kívül, egyszerűen szavak nélkül maradtam. Nem bírtalak bántani, nem bírtam elmondani, hogy ezzel megfagyasztasz, a múltamba küldesz, és emlékeztetsz engem. Emlékeztetsz arra, hogy ez egyszer már megtörtént velem, hogy rohadtul fájt nekem, hogy akkor sem, és most sem érdemelem.
Még mindig a szárnyadat igazgattam, és kértelek, hogy az ég szerelmére, szedd rendbe magad. Hogy ne rombolj magad körül többet, ne törd össze magad, ne lépdelj felelőtlenül fel s alá, és eszedbe se jusson többet ilyet csinálni. Nem esett nehezemre kedvesnek lenni, nem volt semmiféle színdarab. Tudtam, hogy ennyi volt, hogy igazából látni sem akarlak. De a maradék jóságomat még a batyudba csomagoltam, mosollyal és szeretettel bírtalak utadra engedni, igazán könnyen búcsúzni. Ettől rohadt erős voltam. Jól voltam, kifejezettem boldog, amiért látszólag csak a felszínt kapargattad. Nem éreztem magam kevesebbnek, nem voltam romokban. Aztán ez az egész viharrá kerekedett és port kavart bennem – majd falhoz vágott engem.
Az fáj, hogy képes vagyok azt gondolni, hogy ez az egész az én hibám. Azt gondolni, hogy én láttam rosszul, én tartottalak többre, és én értem be kevesebbel. Lejjebb adtam a szintet, ezzel pedig engedtem, hogy történhessen.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez