A zakatoló vonat ablakán kitekintve azon gondolkodom, vajon az esőcseppek egységes, meg nem szűnő koppanása kelti bennem azt az érzést, hogy minden felgyorsult, vagy az emberek tényleg lélekszakadva rohannak?

Egy kedves, bár meggyötört arcú hölgy száll fel a következő megállónál, hatalmas csomagokkal a kezében. Alig bírja cipelni őket. Miután leül, unott, kissé megvető arckifejezés kíséretében vizsgálja a szemmel láthatóan drága és márkás ajándékcsomagokat. Valamiféle elégedetlenséget vélek felfedezni a szemében, ahogy az egyik aranyszalaggal átfűzött dobozt forgatja ujjai között. Vajon a lányának vette, vagy talán egy régi barátnőjének?

Elteszi a dobozt, majd kifejezéstelen arccal mered a távolba. Fásult, ideges és üres tekintetek mindenhol. Hát így fest egy átlagos decemberi nap? Így várunk egy hőn áhított ünnepet? Emlékképek jutnak eszembe, ahogy kisgyerekként táncoltam karácsonyi slágerekre, ahogy fát díszítettem a szüleimmel, ahogy végig söpört rajtam a törhetetlen csoda és béke érzése. Ezekben az emléktöredékekben nem találok drága ajándékot, vagy luxus ruhadarabot, de csillogó tekinteteket, érintéseket és illatokat igen. És szavakba önthetetlen érzéseket is, mint amikor végig megyek azon a kis utcán, ahol egy nagy kerítéssel szegélyezett apró ház áll, tele égő fénysorokkal, mégis lábujjhegyre emelkedem, hogy lássam ezt a titkos csodát. 

Szeretnék megállni ebben végtelennek tűnő, rapid körforgásban, szeretném, ha mindenki megállna és rájönnénk, hogy a Karácsony bennünk van. Minden egyes nap. Abban, ahogy egy reggeli, hosszantartó csók ér, abban, ahogy egy mézeskalács ízű forró csokiba belekortyolsz, abban, ahogy valakit szorosan magadhoz ölelsz a latyakos, hideg hóba süppedve, abban, ahogy együtt vagyunk mind. 

Felveszem a kabátom és épp leszállni készülök, amikor meglátok egy édesanyát három gyermekével, közülük egy kisbabával a karján. Próbálja tartani az összes szatyrot, de azok minduntalan kicsúsznak kezei közül. Már-már elsodorja a 21. századi „zombi apokalipszis” tömege, fittyet sem hányva arra, hogy hamarosan záródik a vonat ajtaja. Kétségbeesik, de odasietek és felajánlom a segítségem. Rám néz, és ahogy a tekintetünk találkozik, rájövök, hogy vannak dolgok, amiket még a maszk sem tud elrejteni: a hálás, csillogó tekintetet. Fedett arcok, fénylő szemek. Hirtelen a feldíszített, zöld fácska alatt találom magam és újra kislány vagyok – ez a kép vibrál a fejemben, ahogy elhagyom a pályaudvart.

• érzések karácsony

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!