Júdás és gyilkos

Azokban az időkben napokat aludtál végig egyhuzamban, mintha nem akartál volna tudni a világról. Tetszhalottat játszottál, alig beszéltél, én már annak is örültem volna, ha sírsz.

Készültél valamire egész mindeneddel, küzdöttél az ősi törvények ellen. Majdnem belehaltál. Akkor még veled voltam, mégis kívülállóként néztem végig, hogy készülsz elhagyni, mert nem bírtad a magányt, amit én okoztam neked. Későn vettem észre, mennyire magadra hagytalak a mindennapokban. Kicsinyes érdekeimmel törődtem, csak az számított, nekem jó legyen. Szeretetet zsaroltam, együtt töltött órákat, hűséget csikartam ki belőled, de te már rég nem akartál. Meg sem hallottam csöndes nyöszörgésed. Te elárultál, én megöltelek. Vak voltam és süket. Te Júdás, én gyilkos. Kelléke voltál ékszerdoboz életemnek, úgy hittem, magamnál tarthatlak bezárva és így örökre az enyém lehetsz.

Mekkorát téved ilyenkor az ember. Későn nőttem fel a szerelemhez. Későn tudtam meg, ostoba, önző ember voltam. Éppen annyira esendő halandó, mint te vagy az a másik, aki közénk férkőzött, mert kinyitottam neki az ajtót. Képtelen voltam méltósággal tűrni a vereséget. Átkokat szórtam, bosszút forraltam, majd zokogva összerogytam a tükör előtt, mert belenéztem és nem láttam benne régi magam. Az ilyen kegyetlenek nehezen tűrik a vesztett csatát. Az idő szolgálhat csak enyhébb időkkel, évek telnek el, mire beforrnak efféle sebek. Még ma is belehalnék, ha szembejönnétek az utcán.

Szentesi Évi

http://www.ruzsestukor.hu

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!