Isten mégsem tévedhetetlen
Lassan elfogynak a percek. Itt élünk ezen a gyönyörű bolygón és mindenből olyan keveset adtak. Kevés az idő, hogy veled maradjak, hogy beszívjam jó mélyen magamba a párnán elejtett illatod.
Hisz minden szép lassan elpárolog innen, minden érzés kéz a kézben vonaglik tovább az idő szélsebes expresszvonatán, s mi csak állunk a túlzsúfolt állomáson és bénultan nézzük, hogy tűnik el az egész, ami egykor nagy szerelmet jelentett.
Te is elmész, némán elsietsz. Ma még azt hiszed, hogy tiéd a világ, de holnapután majd döbbenten állsz, amikor rájössz, milyen rövid volt ez az élet és mily kevés órát adtál belőle nekem. És én nem kérdezek semmit, mert könnyebb az egészet hagyni a csudába, egyszerűbb utána otthon sírni az illatoddal átitatott kispárnába, amire már nem hajtod le többé fejed.
Nem beszélünk. Ilyenek vagyunk mi emberek. Büszke színjátszók, könyörtelenek, akiknek nem elegendő az, ami van, amit az Isten önként itthagyott, amit odafentről gyúrt a két kezével és hiúan úgy hitte, boldoggá tehet. Könnyelműen így tervezte ezt, hogy elég lesz, ha csak mi vagyunk egymásnak, s hogy a világon soha nem lesz bánat, mert szerelmesek lesznek az emberek, és ez az égi érzés minden más fertőt legyőz.
Milyen kár, hogy Isten mégsem tévedhetetlen.
Szentesi Évi
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez