Ikerlángok a hétköznapokban! Na ezt hogy élem túl?
Na azt, hogy élem túl? És innen jön a fekete leves! De meg kell, hogy nyugtassalak, happy end lett. Csak ez az út eleje, és nem pedig a sztorink vége. Fekete leves lett?
Hát volt ebben minden szín, a szivárvány összes árnyalata benne volt. Én vártam a nyaralás végét, Ő meg élvezte a pihenést. Mint minden rendes Nő, én is nagyon türelmesen várakoztam, a fejem felett lebegő kérdéssel. Legalább 3 napig bírtam, amikor egy skype beszélgetés során, megkérdeztem, hogy gondolkozott e? Mire természetesen Ő, azt felelte gondolkozik persze!
Szuper, nem vagyok előrébb, csak egyre feszültebb, kimerültebb, és választ akarok! Addig ameddig, eljutottunk, a hazafele utazás környékére, amikor is kimondta, amit ilyenkor minden Nő hallani akar, hogy rendben, legyen!
Remélem érzitek benne, a 100% bizonyosságot, hogy ez mennyire az ő szabad akaratából történik, mert csak ennyi volt a hozzá fűzni valója, mindig van választásom!
Na megérkeztünk, szuper happy mindenki! Én újabb pánikban! Akkor most hogyan tovább? (És csak, hogy értsd a pánikomat, zárójelesen említem, épp pont volt egy férjem, a gyermek karomban, a vélelmezett férjemmé, akiről a híres DNS teszt megírta a tutit, hogy kié. Mekkora céda voltam! Na kié? Persze, hogy nem a férjemé! Lehet dobálni a köveket.
Ez persze megoldásra lelt, az egész helyzet szőröstül bőröstül, mert elég kreatív egy lányka vagyok, és mindig jól súgtak a segítők, mert különben ez sem ment volna. De ez majd bővebben a könyvemben egy pár fejezet erejéig kifejtésre kerül.
Ugorjunk, jöjjön a fekete leves! Összeköltöztünk, adott a másik felem adva vagyok én, és egy 8 hós csöppség.
Esküvő, csinnadratta, és jön a következő gyerek. Egy valamiről elfelejtkeztünk, méghozzá egymásról! Össze lettünk passzírozva, legalábbis Ő, így élte meg. Kapott egy feleséget, egy gyereket, egy családot, egyik pillanatról a másikra. Nincs benne! Nincs benne 100%-ban. Csinálja a társadalmi elvárások szerinti dolgokat, sokat dolgozik, apuka, férj, de mi nem vagyunk benne sehol! Valami nem jó, és szerencsére, az önmunka megy, és megyünk előre, vagy legalábbis valamerre. Még mindig nem egymás felé, csak küzdünk a saját démonjainkkal, a félelmekkel, a féltékenységgel, a hiányokkal, és még sok mindennel.
Ismerős? Kinek mit és mennyit kell beletenni egy kapcsolatba? Ki mit gondol erről, és mi a gyakorlat?
Jövök még, szép napokat
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez