Hová tűnt a szerelem?
A sok-sok együtt töltött év után, gyakran úgy érzik a párok, hogy a szerelem eltűnt az életükből. Nincsen meg a kapcsolat elejére jellemző lángolás, és ez megrémíti őket. Félnek attól, hogy mi vár rájuk egy „szerelem” nélküli életben. És ennek következtében előfordul, hogy tágra nyílt szemekkel fürkészik az emberáradatot, annak reményében, hátha újra rájuk talál a szerelem.
Az az általánosan elfogadott igazság, hogy a szerelem az együtt töltött évek során nem vész el, hanem sokkal inkább csak átalakul, szeretetté. Mondhatni, a szerelemnek egy magasztosabb formájába lép a kapcsolat. De azt soha senki nem mondta, vagy legalábbis én nem olvastam olyat, hogy ebbe a szeretetté átalakult szerelembe ne lehetne megannyi boldogságot, izgalmat, és lángolást csepegtetni.
Az sem véletlen, hogy a szerelmet mindig a tűzhöz hasonlítjuk. Hiszen a tűz is kialszik, ha nem tápláljuk megfelelően. És van az a parázs, amelyet a megfelelő gyújtóssal újra lobogó lánggá tudunk varázsolni. De ha a parazsat is hagyjuk lehűlni, akkor utána már hiába piszkáljuk, abból tűz már nem lesz. A legtöbben ott rontják el a párkapcsolatukat, hogy miután megteremtették az alapokat, magára hagyják a szerelmet. Aztán meglepetten veszik észre, hogy a szerelem elkezdett kiszivárogni az életükből.
Az élet nem könnyű.
A munka, a háztartás, a gyerek/gyerekek, és gyakran ott van még mellette a tanulás is. Mindezt napi huszonnégy órába kellene belesűríteni, és még mindemellett időt kellene szánni a párunka, és önmagunkra is. Itt rontják el az emberek. A párkapcsolat melegen tartása nem igényel napi egy-két óra intenzív törődést a másikkal. Ez szinte kivitelezhetetlen is volna. A „nincs időm, hogy még vele is foglalkozzak”, a lehető legrosszabb kifogás. Mert ha egy házban egyszerre van jelen a két ember, akkor ott bármikor van mód egy kósza csókra, egy kedves érintésre, egy ötperces összebújásra a kanapén, egy-két erőt adó ölelésre. És aztán ott vannak az esték. Amikor hullafáradtan dőlnek be a párok az ágyba. És nem veszik észre, hogy egy karnyújtásnyira sincsen tőlük az az ember, aki a szerelmet formálná meg az életükben. Csak fáradtan elterülnek egymás mellett, és hagyják, hogy a magányban térjen nyugovóra a testük és a lelkük. Tényleg annyira nehéz volna közelebb kucorodni, hogy érezzék egymás testét, és magukhoz vegyék az ölelésekben rejlő, erőt adó szeretetet?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez