Hova tűnt a nő belőlem?
Az úton, amin járok, sokszor elvesztettem már azt a nőt, akit magamban gondosan nevelgetek. Belezuhantam a hétköznapokba, nem éreztem azt a csillogást a szememben, a kisugárzást, a vibrálást magam körül. Ami miatt egyébként magabiztosan az utcára tudok lépni, ami miatt széles a mosolyom, éppen ami miatt imádok nő lenni.
Sokféle nő voltam, és még sokféle nő leszek. Voltam már a magát kereső, és az egymagában is kerek. A kemény szeretetű, és a gyengéden törődő. A külsőleg szép és a belsőleg gyönyörű. Feltűnt, hogy a tulajdonságaim váltakoznak, hogy befolyásol a környezetem, a közvetlen társaságom és a párom is. Mert más nő voltam valaki mellett, és megint más nő valaki teljesen más mellett. Volt, hogy ez képes volt megtéveszteni, félrevezetni, és elfeledtetni velem azt a nőt, aki mindenféle változó nélkül is vagyok.
Van bennem erő és határozottság, ezzel egy időben pedig igény a gyengeségre és gyengédségre. Egyszerre vagyok makacs és dacos, miközben engedő és alkuképes. Vezetek, de engedem, hogy vezessenek. Büszkeség és alázat békében jár bennem. Harcos vagyok, de a béke lánya is. Hogy mikor melyik, ez változik. Attól függően, hogy kivel voltam és vagyok, jönnek elő belőlem a dolgok. Egyik tulajdonságom erősödik, egy másik háttérbe szorul. Még most is ugyanaz a nő vagyok?
Egy kapcsolatból erősen jöttem ki, tudva, hogy többet és jobbat érdemlek. Tudván, milyen nő lakozik bennem, tudván, milyen férfinak van helye mellettem. Nem ingatta meg egy krízis az önérzetem, inkább arra az útra rakott, melyen lépdelnem kell – nagyerővel, magabiztosan. Egy másik kapcsolat térdre roskasztott, kifordított és számon kért. Úgy hagyott magamra, hogy tükörbe nézni is rossz volt. Nem mosolygott rám az Istennő ott belül, nem emelte fel a gyönyörű fejét és húzta ki magát. Istennő helyett összetört lányka gubbasztott bennem, aki nem tudta, hogy hogyan is kezdje újra. Meg kellett kérdeznem, hogy hova is tűnt a nő belőlem?
Hol van az az erős, vasakaratú, ugyanakkor finom, nőies nő belőlem? Az, aki kiskorom óta nevel, az, aki mutatja az utat. Aki miatt rúzst teszek a számra, aki miatt szabadon nevetek és táncolok, aki miatt karakteres vagyok, mindemellett önazonos és mindenképpen értékes. Aki miatt tudom, hogy mit jelent nőnek lenni, milyen a nőiességet teljesen megélni és átélni. Ez a nő mindenki előtt ott volt velem. Belenézett a szemembe, amikor kislányként először pördültem meg a tükör előtt, különlegesnek érezve magam. Vállamra tette a kezét, amikor nehéz volt, és nem engedte, hogy beskatulyázzanak miatta. Elmondta, hogy mit jelent nőnek lenni, mit jelent azt a pluszt érezni, mit jelent felszabadultan, teljes valómban önmagamnak lenni.
Lehetek én bárkivel, válhatok el bárkitől bárhogyan, megváltoztathat ez engem bármikor, bármilyen módon. Az én dolgom összhangban lenni ezzel a nővel – magammal. Miután elvesztem, szem elől tévesztem, újra megkeresni, kézen fogni és magammal vinni. Állandó csomagommá tenni, senki mástól nem függővé tenni, a változóból állandóvá lenni. Ez a dolgom. Mert az úton, amin járok, sokszor elvesztem még azt a nőt, akit magamban gondosan nevelek. Rajtam áll csupán, hogy a tükörbe nézve, milyen nő tekint majd vissza rám.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez