Hova tűnt a nő, aki egykor voltam?
Azt hiszem, olykor mindannyian elveszünk a világban, elveszítjük önmagunkat, azt a nőt, akik tizennyolc évesen, fiatalon voltunk. Elveszítjük a lendületünket, az álmainkat, az erőnket, a kitartásunkat és sok mindent, amitől az élet izgalmas, jó lehet. De ha szerencsénk van, és teszünk érte, újra rátalálhatunk, feléleszthetjük, felvehetjük a ritmusát, az optimizmusát, az erejét, az életbe vetett hitét, és ismét belecsaphatunk a dolgok sűrűjébe.
Főleg a párkapcsolataim kivezető szakaszában hiányzott az ideális énem. Jó volt visszagondolni rá, erőt meríteni abból a magabiztos, egyedül is megállni képes, bátor, kezdeményező lányból, aki egykor nagy terveket szövögetett, és neki is látott a megvalósításuknak. Na de hová tűnik oly gyakran ez az énünk, és miért?
Miért feledkezünk meg arról, hogy valójában kik vagyunk? Mert hitem szerint egy jól működő párkapcsolatba “beléveszve” csak teljesebbé és szabadabbá kellene válnunk, nem pedig elvesztenünk a korábbi képességeinket is. Megyek az utcán, és figyelem az embereket, nézem az arcokat, fiatalokat és idősebbeket egyaránt. Sokan elveszünk, elveszítjük azt a tekintetünket, amiben hit, tervek, bátorság, erő és optimizmus ragyogott. Amivel nekiindulunk a világnak, amivel meg szeretnénk váltani azt, s amitől kiteljesedhetünk. Pedig ott van, halhatatlanul és megsemmisíthetetlenül ott dobog mindenki mellkasában, emberi mivoltunk legalapvetőbb és legtisztább jelzőjeként, de talán túl mélyen ahhoz, hogy észrevegyük, meghalljuk a hangját, hogy tudatosítsuk magunkban: még él bennünk az az ember, még mindig “ő” vagyunk.
Elő lehet hívni, és elő is kell, ahányszor csak elveszítjük. Megszólítani, hívogatni, bátorítani erős önmagunkat, tudatni vele, hogy ez itt és most az ő ideje, az ő élettere, ahogy mindig is az volt, és az is marad. Persze, nem könnyű, de meg kell tenni ezeket az erőfeszítéseket. Sokszor elbuktam már én is. Az első lépések után egy ideig kitartott a lendületem, aztán alábbhagyott, s mivel tapasztalatból ismerem ezt a vesztes helyzetet, a legközelebbi alkalommal tudatosítom magamban, hogy lesznek nehéz pillanatok, s az első nagy lendülettel csak a holtpontig kell eljutnom: az önmagamban való hitig… Ha az ember idáig elér, már csak nagy lélegzetet kell venni, és átlendülni az optimizmus világába. Tudom, nem könnyű egy-két napig sem, nemhogy egy-két hétig kitartani az elhatározásunk mellett, de másképp nem megy. Nekem legalábbis nem ment! De feladni sem lehet, mert muszáj megkeresni azt a nőt, az igazi valónkat, akiben ott a tűz, a lendület, az élni, a ragyogni akarás - akik valójában vagyunk.
Agatha Seymour
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez