Hittem a mesékben
Sokáig naiv kislányként hittem a mesékben, hogy ha valaki valamit mond, az bizony úgy is van, úgy is gondolja, és a történetnek nincsen vége, amíg minden jól nem alakul, de nem is csupán jól, inkább tökéletesen.
Hittem abban, hogy a jó mindig győz, a szőke herceg eljön a történet végén, mindennel és mindenkivel dacolva értem és barátaim sosem hagynak cserben. Hittem az igazság erejében, hogy bizony az mindig győzedelmeskedik, fényes csillagként tündökölve. Hittem, hogy minden ember jó, mindenki őszinte és a világ valóban olyan mesebeli hely, mint ahogy kislányként megismertem.
Sokáig láttam a világot a mesékből annyira ismerős rózsaszín tündérpor csillámló fátylán át… Aztán derült égből villámcsapásként ért a döbbenet, hogy ez mégsem így van… Nem mondanám, hogy kiábrándultam, és úgy gondolom nem is szabad kiábrándulnunk és fásultan, csalódottan élnünk, elszakadva mindenféle gyermekkori őszinte rácsodálkozástól vagy éppen őszinte örömtől, hiszen egy gyermeknél ki lenne önfeledten boldogabb? Csupán rádöbbentem valamire. Elkezdtem észlelni a valóságot olyannak, amilyen, se nem jobbnak, se nem rosszabbnak. Félretettem a rózsaszín szemüvegem, hogy kevesebb csalódás érjen. Többé már nem tudtam és nem is akartam elhinni mindent, amit hallottam…
Megértettem mit takar, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar. Megértettem, hogy nem mindenki beszél nyíltan, nem mindenki őszinte, sokan csak átutazóban vannak az életünkben, és igen, akad olyan is, aki kihasznál, hogy érvényesüljön, csupán az önös érdekeit nézi, akad olyan, akiben hatalmasat csalódunk. Kezdetben nem tudtam hova tenni ezt, megkérdőjeleztem tetteimet, hogy talán én vagyok a helyzet okozója. Majd megtanultam azt is, hogy elfogadjam, nem felelhetünk mások tetteiért, nem mindenki működik úgy, mint mi, nem mindenki látja másokban a jót és sajnos nem mindenki igyekszik jól bánni másokkal, vagy legalább úgy, ahogyan azt ő is elvárná saját magával szemben. Megtanultam, hogy ami számomra alapvető érték: empátia, szeretet, őszinteség, tisztelet és becsület, az másnak értéktelen, patakba hajított kavics lehet, mert a hatalom, a pénz, a társadalmi megbecsülés és a manipuláció foglalja el a helyüket. Ugyanakkor rádöbbentem valamire.
Igen, lehet, hogy a gyerekkori rózsaszín ködből való kiábrándulás egyik oldalán ezek a külső tényezők állnak, ami ellen valóban nem tehetünk semmit, azonban amiért viszont tehetünk, az a saját hozzáállásunk. Ugyanis számomra egy másik nagyon fontos tanulság, hogy míg a mesékben minden szép, és minden magától érkezik tökéletes sorrendben, mesebeli módon, megfelelő időzítéssel, addig a valóságban nekünk is tenni kell a dolgokért, semmi nem fog meseszerűen az ölünkbe hullani, de ha netalántán mégis így lenne, talán nem lesz olyan tartós, nem lesz olyan értéke, hiszen akkor tudunk valamit a legjobban értékelni, ha megdolgoztunk érte. Ne várjuk tehát a sült galambot, kezdjünk el tenni álmaink megvalósulásáért!
Legyünk tudatában, hogy még a legsötétebb éjszakát is fényes nappal követi, de ne csupán számoljuk a perceket! Ne csak létezzünk a csodára várva, teremtsük meg mi magunk azt! Hittem a mesékben, a mesében hercegnőként várnám, hogyan szövik történetem fonalát. Ma a valóságban hiszek, és nem várok már másra, magam írom meg a történetem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez