Ha nem félnénk egymást szeretni, talán már boldogok lehetnénk
Szokták mondani, hogy minden fejben dől el, és talán az élet színpadán ez valóban meg is állja a helyét, de a szív útján már nem biztos. Magunkra nézve azt mondanám, mennyire ostobák vagyunk, idegenként még ki is nevetném a botlásainkat. Hiszen kívülről minden olyan egyértelmű, fejben olyan könnyen meg lehetne oldani a kettőnk párbaját, de mind hiába, ha a szívzörejei mégis megállítanak mindkettőnket.
Hogy tegyem meg feléd a lépést, ha nem csak én félek, hanem te is? Mondhat bárki bármit, olykor a legegyszerűbbnek vélt tettekből lesznek a legnehezebb próbatételek. Nem könnyű nem félni az érzések vonzerejétől, ha egykor ezek az érzések a pokolba taszítottak. Sebzett szívűek vagyunk, mert egykor tudtunk szeretni, bátran, és ez volt a vesztünk, ezt cipeljük még most is.
Ez okozza, hogy a kezed, újra és újra kicsúszik az enyémből, mikor végre összeszedem minden erőmet, hogy megfogjam, aztán emiatt nem érintelek újra már akkor sem, ha egész éjjel forgolódom és vérzik a lelkem a közelséged hiányától. Ez az átok az oka, hogy olyan mereven, jégkirálynőként és szerencsétlenül viselkedem én is, ha rólad van szó, legalább is neked így tűnhet. A vészcsengőm jelez, mert a szívterembe vagy, egyenesen a közepében, olyan hangokkal, színekkel, illatokkal és vibrálásokkal, ahogy más nem tudott eddig ide így megérkezni. Az eszemnek az emlékeim alapján ez katasztrófa. A pillangókat a gyomromban kedvem lenne egy hálóba száműzni, a szívem dobogását lecsendesíteni. Hogy lehet ebben az érzésben biztonsággal hátradőlni, ha a fejemben egy gondolat azzal kísért, hogy hatalmas csattanással fogok talán a földre érkezni?
Photo by AleksandarNakic / GettyImages
Kockázat.. igen, és még igaz is, de az ember mégsem szereti vásárra vinni a bőrét, mert jó nagyot csattant az előző pofon is, szinte még most is égeti az arcomat, ha csak eszembe jut. Közben persze tudom, hogy igazuk van a bölcseknek, sose tudom meg mi várhat rám az ismeretlen túlparton, ha csak innen nézem, de félek felfedezni. Talán biztonságosabb maradni, de meglehet, hogy egy soha vissza nem térő lehetőséget hagyok ki, aminek aztán csak integethetek majd a fantasztikusan biztonságos, de magányos szigetemről. Van biztosíték arra, hogy ha én a vízbe vetem magam, hogy elérjek hozzád, akkor fél úton találkozunk, mert te is el mersz indulni felém végre, vagy megfulladok útközben?
Nem ítéllek el, hogy meghátrálsz, annak ellenére, hogy szeretlek, belül én is rettegek, de kérlek, nézz ránk, meddig megyünk így el a boldogságunk mellett? Miért nem veszed észre, hogy lényed árnyékos részeit látva is, még itt vagyok melletted és leszek is. Nem ettől hátrálok, csak is attól, hogy bizonytalan űrt hagysz bennem, azzal, hogy te sosem vállalod fel, hogy számodra is fontos vagyok. Tudom, hogy én is hibáztam a múltban, amiért jogosan kételkedsz bennem, mégis szeretném, ha értenéd, hogy a fékem nem rólad szólt, nem arról, hogy te nem voltál elég jó nekem. Én ijedtem meg attól, hogy nem váltom be a hozzám fűzött reményeidet, én nem hittem el, hogy megérdemelhetlek téged, és mindazt, amit kaptam tőled. Talán akkor még nem álltunk készen, még volt mit tanulni, de pont ezért is találkoznunk kellett, mert utána semmi sem volt már a régi, mint egy indító gomb, olyan voltál az önismeretem útján. Katartikus, romboló, majd egyre-egyre építő.
A gyermeteg próbálkozásaink mások szemében talán nevetségesnek tűnhet, de nem tudja senki, hogy mi van mögötted, és mögöttem, miért félünk megkockáztatni, hogy átéljük a szeretetet. Ez a mi utunk, mi kaptuk, egy lélek két testben, hogy megtanuljunk együtt haza találni. Ismerős sebekkel, azonos tükrökkel mutatni a másiknak a helyes irányt, de végig menni rajta pont ezért ilyen nehéz, mert olyan vacakul kíméletlen olykor az a tükör. A legfélelmetesebb kihívás, de a motiváláshoz kaptunk egy pótolhatatlan érzést, jól ki van ez találva. Láthatod, hogy kitartok, hogy nem adom fel, ahogy én is látom, hogy a magad módján te is küzdesz, igazán sosem hagysz el. Látod, hogy hiszem, türelmem egyszer gyönyörű rózsát nevel? Mesélj, ha ránk gondolsz, te miben hiszel, hová jutunk el? Elmondom én is mi van olykor a türelmem mögött. Néma haldoklás, ahogy felrepítesz az égbe, majd letaszítasz a kétségek porába és onnan sosem segítesz fel. Magam rakom össze újra és újra a darabjaimat, amiért végül csak hálás leszek, mert ilyenkor egyre teljesebbé rakom össze a lelkemet. Mégis, most úgy érzem, ehhez a ragasztáshoz már te is kellenél, hogy végre rendeződjenek bennem, és bennünk az utolsó hiányzó darabkák.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez