Ha nem az anyám volnál
Néha vannak napok, amikor tudom, az ember nem tehet mást, minthogy elfogadja, hogy hova születik. Aztán egy másik aspektusból nézve, rám tör az érzés, hogy talán mi magunk vagyunk azok, akik kiválasztottuk leszületésünk előtt, hogy hol fogunk felnőni, kik lesznek a szüleink.
Amióta az eszemet tudom szeretlek. Régebben mindig a hajadat néztem, és arra gondoltam, ha nagy leszek nekem is ilyen szép loknijaim lesznek majd talán. Mert olyan akartam lenni, mint te. Olyan, aki legalább fele annyira jó, mint te vagy. Néztelek, sőt csodáltalak téged. Ahogy minden délelőtt a konyhában, főzés közben énekeltél. Sosem láttam szomorú nappalokat. Énekelted a kedvenc rádióban szóló dalokat, és közben arra gondoltam mennyire jó, hogy te vagy az édesanyám.
A kis aprócska sámlin ülve, figyeltelek. És minden reggel ébredés után azt vártam, hogy végre délelőtt bújócskázzunk, ahogy szoktunk. Neked is az volt a kedvenc játékod. Te számoltál, én pedig elbújtam. És te mindig a leghátsó szobába mentél engem keresni. Én pedig boldog voltam, hogy mennyire cseles lehetek, ha azt hiszed, hogy ott rejtőzöm, miközben csupán csak a nappali függönye mögül lestem, mikor bukkansz újra fel.
Aztán előkerültél, és én annyira örültem, mert úgy láttam még sokkal vidámabb vagy, mint mielőtt a játékot elkezdtük, hiszen ragyogtál. És én boldog voltam, úgy éreztem én okozom a mosolyt újra azon a gyönyörű arcodon. És nézzék csak meg, a csodálatos, loknis hajú édesanyám, miattam mosolyog és énekel még szebben.
De semmi sem tart örökké, korán megtanultam én. Mert eljöttek az esték. És én sosem szerettem az estéket. Pedig nem féltem sem manóktól, sem szellemektől. Csak attól a rossz érzéstől, amit akkor éreztem, ahányszor láttam, hogy újra fájni kezd a lábad és bizonytalanul a kanapéra huppansz, miközben a sírás fojtogat. Aztán csak sírtál. Sírtál és én próbáltam elaludni, hogy ne vedd észre belül én is sírok és rágom a szám. Mert az én egyetlen anyukám szomorú. És mondd, mit tudtam volna tenni? Hiszen gyerek voltam csupán…Talán akkor, ha észreveszel, meglátsz engem igazán, megérted, hogy ezzel nekem is fájdalmat okozol. Talán akkor tudnod kellett volna, hogy felnőve majd szorongásos nő lesz belőlem, aki majd minden egyes őt érő rossznál, elfordul, elfojtva a könnyeit, a száját rágja majd.
Mert az évek nem mossák ki az emlékeket belőlünk, de más színben mutatják, az egyszer biztos. Ma már tudom, hogy nem miattam voltál boldog csupán. Tudom, hogy a leghátsó szobában nem az én lábam nyomát kutattad. Tudom, hogy a boldogságod okozója csak az üveg volt minduntalan. Hogy a vidámság hazugság volt, hiszen az alkoholba fojtott bánatod nem érett még meg az esti gyászos állapothoz, mikor lábad ugyan nem fájt, lelked annál jobban.
És tudom, ha nem az anyám volnál, talán most megvetnélek. Talán most úgy néznék rád, mint akinek a szeme sarkában ott a rosszallás, amiért te sem vagy más. Ha nem az anyám volnál, akkor nem fájna nekem, hogy minden emlékem illúzió maradt csupán. Ha nem az anyám volnál talán most gyűlölnélek. Aztán magam elé nézek, és újra rádöbbenek, hogy az anyám vagy. Az is maradsz. Szeretlek téged. És cseppet sem, szemernyit sem, nem gyűlöllek téged.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez