Függőségekről, őszintén
Megvan az az érzés, amikor minden törekvésünk ellenére, ugyanazon elakadási pontokra térünk vissza? Újra és újra fuldokolva, bénultan és elveszetten érezzük magunkat? Leginkább azért a tehetetlenség érzéssel hasonló szinonimákkal éltem, mivel ezek szemléltetik leginkább azt a fajta kilátástalan hajszát, amit az ember időről időre megélhet önismereti útja során.
Mikor egy-egy témát jobban megvizsgálok, utána olvasok, gondolkodom róla, mindig igyekszem valamiféle kiutat felkínálni az olvasó számára. A mostani gondolataim leginkább önreflekciók, észrevételezések, amiken keresztül az ember és ember között empátia fontosságára hívnám fel a figyelmet. Fontos és jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül a világban. Ugyan változó kit milyen mértékben, de mindannyiunkat szociális háló vesz körül. Van lehetőségünk és kell is élnünk vele, hogy osztozzunk az örömünkben, mint úgy a nehezebb pillanatainkban is.
Azt vettem észre, hogy sokszor ez a fajta együttérzés, odaállás az, ami már önmagában óriás terheket vehet le az emberről. Nem feladatunk megoldani semmilyen más önálló, független individuum életének problémáit viszont jelen lehetünk és megértő hallgatóságot biztosíthatunk, ami nem is gondolnánk milyen óriási segítség lehet. Legtöbbször a segítségkérést kultúránkban szégyen és egyéb kellemetlen érzések övezik. Azt az ellentétes iskolát nevelik belénk, miszerint mindig minden helyzetben önállóan, minden külső segítség nélkül kellene ellavírozni, helytállni. Olyan, olykor teljesen idegen és új helyzetekben is mint például a gyász, korai traumák, testi-lelki erőszak elszenvedőjeként... Ezeknek a komplex megélését is sokszor teljes misztérium övezi, beszélni róluk pedig csak bizonyos tabuk falait ledöntve lehet és azt is inkább professzionális kereteken belül. Nekem masszív támtalaja a gyógyulásomnak az a terápiás keret, amin belül lassan három és fél éve dolgozom együtt a terapeutámmal. Sokszor nem is az a legfőbb motívum, ami elhangzik egy-egy ülés során, hanem az a fajta biztonságos közeg, aminek az alapélménye sosem volt meg életem során.
Ez pedig minden embernek járna. Sok év traumáinak bevésődése során alakul ki az az állapot, amiben az ember sokszor teljes magárahagyottság érzésben tölti mindennapjait. Korai szakaszban általában választunk egy vagy több megküzdési módot arra, hogyan éljük túl a legmélyebb traumatikus helyzeteket. Nem könnyű "nem utálni" ezeket, hiszen hiába valaha átsegítettek minket kellemetlen élethelyzeteken, a jelenben óriás problémákat okozhatnak és béníthatnak minket fejlődésünkben. Ezek sokszor önjutalmazó reflexek. Rapid élvezeti pillanatok hajkurászása a boldogság álruhájába burkolva. Amik mentén sosem jutunk el a vágyott pontra, csak magát a vágyat kergetjük. Nevezhetjük ezeket űr-pótlékoknak.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez