Fogalmunk sincs, doktor úr!
A legmélyebb tiszteletem azoké, akik arra adták a fejüket, hogy embereket gyógyítsanak, vagy ápoljanak. Kőkemény feladat lehet, sokszor rettenet hálátlan is, de nyilvánvalóan senkit nem térdepeltetett kukoricán az édesanyja, hogy „Márpedig fiam addig onnét fel nem állsz, amíg agysebész nem leszel!”
Túl közelről szemlélem momentán az egészségügyi körülményeket, lehet szidni az orvosokat, a kormányt, vagy a mogorva nővéreket, lehet ismételgetni, hogy nincs pénz, de én a legnagyobb problémának nem ezen tényezők milyenségét vagy mennyiségét látom. Tudniilik emberek dolgoznak itt is. Az embert pedig főként az különbözteti meg az összes többi élőlénytől, hogy képes az értelmes kommunikációra (mondjuk nem mindenki, de tegyük fel, hogy a legtöbbünk mégis). Most odafent az istenek jókorákat nevethetnek, mert nekik még a szájukat se kel kinyitni ahhoz, hogy kinyilatkoztassák gondolatukat, lazán vésetnek kőtáblát a prófétával, vagy simán küldenek hét csapást, de nekünk, itt lenn a földön abszolút szükségünk van a beszédre. Az orvosok pedig nem kommunikálnak. Persze tisztelet a kivételnek, de az a kevés kivétel is csak a nagy általánosságot erősíti. Drága doktor úr, doktor nő, éjszakás és nappalos nővér, fogalmunk sincs az orvosi fogalmakról, a betegségekről, a tünetekről, a gyógyszerekről, a rákról, a veszélyről, a komplikációkról, a mellékhatásról, az utóhatásról, de mondok még valami borzasztóan meglepő dolgot: eddig azt se tudtam, hogy a kemoterápiát eszik-e vagy isszák. Hála a jóégnek! Vagy mégsem? Az interneten felnövő generáció pedig mit csinál? Próbálja a virtuális térből diagnosztizálni magát, ami a legeslegnagyobb hiba, ugyanis nem az internetről gyógyulunk! De mit tehet az a kétségbeesett páciens, akinek fogalma sincs, hogy mi vár rá, amikor befekszik a kórházba.
Számtalanszor végigpörgettem már magamban, hogy mi lett volna akkor, ha a drágalátos doktor úr közli velem a legelső alkalommal, hogy a vérzéses tünetem bizony lehet méhnyakrák is. Mert én ugyan megkérdeztem, hogy mitől lehet ez a hoppáré, - igaz nekem személy szerint sosem esett nehezemre a beszéd - csak sajnos a nyugalmat már nem adó válasz baromi későn érkezett meg, egészen pontosan fél évet váratott magára. Addig pedig volt találgatás, félrekezelés, hümmögés (mindegyik közül a hümmögés a kedvenc válaszom, amit óvatos félrepislogás közepette gyakran ismételgetnek az orruk alatt). Most akkor megkérdezem itt ország-világ előtt, hogy a viharba nem jut eszébe egy sokat látott orvosnak, hogyha egy nőből ömlik a vér, - nem kicsit, nagyon - akkor az nem méhszájseb, nem rossz fogamzásgátló következménye, hanem lehet bizony rák is. Igen, rák! Mondjuk ki! Ne féljünk róla beszélni. Merthogy rákos vagyok, méhnyakrákom van, áttéttel vastagbélre, és ezen a tényen semmit nem változtat az, ha hallgatunk róla, vagy megpróbáljuk elodázni. A gyógyulásra a legnagyobb esély ugyanis akkor van, ha időben értesülünk a pontos diagnózisról.
Pontos diagnózist pedig csak akkor kaphatunk, ha mindnyájan képesek vagyunk az értelmes kommunikációra, az orvos is és a páciens is. Nővér kérem, maga pedig ne gorombáskodjon, ha még a 4. kemo előtt sem tudom, hogy mi az a labor, amit akkor követelnek rajtam, amikor álmosan és kopaszon állok az onkológián, ahová éppenhogy bekukkant a szürke, reggeli homály. Az ablakon át egyenesen a fejeinkbe.
U.I.: Legmélyebb tiszteletem szeretném kifejezni a jelenlegi gyógyítóimnak és ápolóimnak. Ugyan a történet személyes tapasztalásokról mesél, de a nagyáltalánosságot veszi gorcső alá.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez