Gyerekkorom óta foglalkoztat a gondolat, hogy miért vagyunk itt. Amióta az eszemet tudom, azóta rajzoltam, ráadásul jól, és sokáig úgy hittem, képzőművész leszek. Aztán, ahogy teltek az évek, nem tudtam rájönni, hogy mégis mi az, amit így adhatnék az embereknek.

Ha középszerű művész leszek, nem ismerik majd a nevem, nem leszek benne a történelemkönyvekben, egyetlenegy múzeum sem rendez nekem kiállítást, tehát egész egyszerűen elfelejtenek. Márpedig én nem akarok eltűnni a süllyesztőben, valami maradandót szeretnék alkotni, olyat, ami megváltoztatja az emberek életét. De nem éreztem soha igazán, hogy pusztán azzal, hogy rajzolok, valóban naggyá tudok válni, és Isten igazából hatással lehetek a társadalomra, az emberekre. Díszlet szakra jártam, majd divattervezést tanultam. Aztán eldobtam a ceruzát és tollat ragadtam. Elkezdtem írni, eleinte csupán az érzéseimről, fájdalmaimról, szerelmi csalódásokról. Azokban az időkben fogalmam sem volt arról, hol a helyem az életben. Emlékszem, a divatiskolában mindvégig azt éreztem, hogy az a cukros világ - ami tényleg gyönyörű, és jóformán az összes nőt a hatalmába keríti - micsoda zsibongó, üres vágyálom. Hiszen minden nő szép akar lenni. Az összes nő a világon szép ruhákban akar járni, csodás ékszereket akar hordani, le akar fogyni, vagy nem akar meghízni, csak mindenáron beleférhessen azokba a pompás göncökbe, amiket a földkerekség legtehetségesebb tervezői megálmodtak. Minden nő egy kicsit Audrey Hepburn akar lenni, vagy Victoria Beckham, csupán egy napra, titokban nagyon örülne neki, ha a bőrükbe bújhatna. Természetesen nagyáltalánosságban beszélek, tökéletesen tudom, hogy nem vagyunk egyformák, ám a divat- és szépségipar csilliárdos forgalmát ilyen sarkalatos példával kívánom ábrázolni. Tehát ennek fényében valljuk be magunknak, mennyit is foglalkozunk a külsőnkkel. Gondoljunk azokra az összegekre, amiket képesek vagyunk elkölteni ruhára, cipőre, fodrászra, kozmetikusra, manikűrre, pedikűrre, esküvőre. De ne csak az elköltött pénzre gondoljunk, hanem az időre is, amit mindezzel töltünk. És kezdjük onnan, hogy például megvesszük minden hónapban újra és újra azt a bugyuta divatmagazint (tisztelet a kivételnek), amiből tulajdonképpen egy árva betűt sem olvasunk el, mert igazából nem is szól semmiről, csak jól mutat a dohányzóasztalon, ha jönnek a barátnők, és jó néha belelapozni, és elmélázni azon, milyen eszeveszett szuper lenne, ha megvehetnénk mi is egyszer azt a méregdrága cipőt. Valaki persze meg is veszi.

És ezzel nincsen semmi baj, hiszen nők vagyunk. Kiskorunkban Barbie babáztunk, majd elloptuk anyu sminkkészletét, nagykorunkban pedig sokezerért meg is vettük mindet. Ám ha ennyit foglalkozunk a külsőnkkel, akkor a belső dolgokra miért nem fordítunk ugyanannyi figyelmet? Mi történik akkor, ha megbetegszünk, és nem tudjuk felvenni a szépruhát, mert nem tudunk járni a fájdalomtól? Mi van akkor, ha a heti rendszerességgel, szakavatott kezek által vágott hajunk kihullik a kemoterápiától, ha a háromhetente manikűrözött körmeink sárgák és töredezettek lesznek a kórházban, a sokezres krémekkel kenegetett bőrünk pedig papírszáraz a temérdek méregtől, amit belénk nyomtak? Azt gondolod, hogy veled ilyesmi nem eshet meg? Nehogy azt hidd, hogy én nem hittem ugyanezt 2013. november 28-ig. Aztán egyetlen pillanat alatt megváltozott minden.

Méhnyakrákom van, áttéttel a vastagbélre. Egy pillanat erejéig nem estem kétségbe, nem sírtam és az sem fordult meg a fejemben, hogy nem gyógyulok meg, vagy nem csinálom ezt emelt fővel végig. A kétségbeesés és a siránkozás helyett inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogyan tudnék ebből a betegségből profitálni. A 28 esztendőm alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy rákos lehetek. És neked eszedbe jut-e, amikor bejelentkezel a fodrászodhoz a következő festés-vágásra, hogy fel kéne hívni a nőgyógyászod is? Két kozmetika és egy manikűr között ennek is ugyanolyan fontosnak kellene lennie. Én most nem tudok fodrászhoz menni, mert nincs hajam. Kihullott egy szempillantás alatt. Te sírnál, ha kihullana? Én nagyon sírtam, pedig világéletemben rövid frizurám volt. Épp ma hívott az egyik barátnőm, hogy két héttel ezelőtt a kolléganője orra alá dugta az első, erről szóló cikkemet, mert a lány nagyon elhanyagolta magát, nem járt szűrésekre. Tegnap operálták méhnyakrákkal, szerencsére még nem volt áttét, mint az én esetemben. Nem bánom, hogy nem lettem képzőművész, vagy divattervező. Valakinek adtam most valamit: ennek a lánynak - akit valójában nem is ismerek - odaadtam a történetem, és megmenekült a méhe elvesztésétől, vagy a legrosszabbtól. Ébredj fel te is, amíg nem késő! Az egészségünk ne csak akkor legyen fontos, amikor már valóban nagy a baj! EGYEDÜL TE VAGY FELELŐS A TESTEDÉRT!

U.I: Köszönöm, hogy ennyien elolvastátok és megosztottátok az előző cikkeimet. Egy nemes ügy részesei vagytok ti is. Nagyon köszönöm a leveleket, roppant mód hálás vagyok a kedves szavakért és megpróbálok mindenre időben válaszolni. Egy dolgot szeretnék kérni: újabb orvosra, csodaszerre, vagy módszerre nincs szükségem, mert már elindultam a gyógyulás felé vezető úton, és remek kezekben vagyok. Köszönöm mindenkinek a figyelmet! Folytatása következik...

                                                                                                                                                 Szentesi Éva 

Az előző írásokat az alábbi linkeken olvashatjátok:

Az életet Tarantino rendezi

Felelősségük teljes tudatában

• harc a rák ellen lélekhangok megelőzés rák

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!