Film emlékek: In Bruges
Nem, nem vagyok hajlandó a magyar címét leírni. Világbajnokok lehetünk extrán debil filmcím átírásokban. A magyar címe miatt nem néztem meg moziban, és ezt sosem bocsátom meg annak, aki ezt a torzszüleményt elkövette. Dühöngés vége. Beszéljünk a filmről, mert az viszont extrán megérdemli az ajánlót.
Előtte essen szó kicsit Hieronymus Bosch-ról. Lényeges lesz! Adott egy németalföldi fickó, aki olyan képeket alkotott, amelyek a bűnről, gyengeségekről “beszélnek”, és azok következményeiről, kicsit gúnyolódó, némileg zavarba ejtő módon. Szürreális alkotásaival már életében híres lett, és összezavarta kora művészeit és a művészet iránt érdeklődőket. Képein fiktív figurák, a képzelet (torz)szülöttei is megjelennek, hogy kicsit kicsalogassanak a komfortzónádból. A 20. századi szürrealizmus nagyon sokat köszönhet neki, merít belőle. És a mai napig meghatározó a titokzatossága.
Hogy miként kapcsolódik a film hozzá? Adott két bérgyilkos, akik egy balul elsült munka miatt Bruges-be érkeznek, hogy meghúzzák magukat. "Bruges a legszebben megőrzött középkori belga város, az fix” – mondja Ken (Brendan Gleeson), a tapasztalt, vén róka, a gyönyörű város nevezetességei között, a kis csatornákon csónakázva. Mindezt a rettenetesen unatkozó, gyermeteg Raynek (Colin Farrell), akinek a kultúrával és így Kennel való szembenállása rendkívül komikus helyzeteket teremt. McDonagh remek arányérzékkel pakolta meg a filmet fekete humorral és épp annyi drámával, amennyitől az elegy egyszerre fájdalmas és vicces. Megvan az a szitu, mikor még épp a könnyeidet törlöd, és közben röhögni kezdesz valami oltári nagy állatságon? Ez a film esszenciája az ilyen állapotoknak. Nem láttam még jobb példát arra, hogy egy rendező ilyen remekül egyensúlyoz dráma és humor között. Bosch képei, figurái pedig úgy bújnak elő a film közben, ahogy a közeg teljesen természetesen felnyíló tenyerében meglátjuk őket. Ugyanolyan szarkasztikusan és fájdalmasan mesél emberi bűnökről és fájdalmakról, ahogy Bosch képei teszik. Nem tesz másképp a legnagyobb tragédia kellős közepén sem, ahogy akkor sem, mikor előkerül a vigaszt nyújtani képes érzelmek letéteményese. Ami rendkívül lényeges részlet, az a purgatórium képe. Azé az állapoté, amelyben az illető megreked. Ebben az értelemben Bruges egyfajta purgatórium-állapotként jelenik meg.
A film nem fél feltenni a legfontosabb kérdéseket a bűnhődésről. A főszereplői nem jó emberek. Bűnözőkről van szó, akiknek ugyanúgy van valamiféle erkölcsi kódjuk. Ugyanúgy megszenvedik saját balul elsült tetteik következményeit, mint a tökátlagos könyvesbolti eladó tenné. Ugyanúgy belenéznek a tetteik létrehozta tükrökbe, és vonják le sajátos következtetéseiket. Csak más és más szinteken.
Nem tartottam azelőtt túl nagyra Colin Farrell-t, de azt hiszem, bátran állíthatom, hogy élete legjobb drámai szerepét nyújtja. Brendan Gleeson meg olyan arcmimikával rendelkezik, hogy csak azzal el lehetne játszani egy egész filmet, hangok és bármi egyéb nélkül. Muszáj megemlítenem az ideggyenge főnöküket, Harryt alakító Ralph Fiennest, aki már a jelenlétével szórakoztat. A dialógusok sokszor rettenetesen viccesek, de sok a mély és tartalmas párbeszéd is. Néhány cimborával sok év után is röhögve emlegetünk néhány kulcsmondatot, annyira erősek. Nem szoktam, de ebben az esetben abszolút ajánlom a szinkronizált verziót!
Közben pedig a gyönyörű fényképezés rásegít, hogy beleszeressünk az elképesztően szép, macskakövekkel, hattyúkkal, csatornákkal teli városba, Bruges-be. Azóta akarom látni. A filmet már sokszor megnéztem. A város még várat magára. Ajánlom mindkettőt!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez