Film emlékek: Elveszett jelentés
Az utóbbi hónapokban világszerte milliókban volt mérhető azoknak a száma, akik mélységében élték meg az elszigeteltséget egyedülállóként. Míg a családok éppen egymás tyúkszemén tapostak versengve, egymás idegein pengettek soha véget nem érő metálfutamokat, addig a másik végletben számtalan facér férfira, nőre szakadt rá a csend. Vagy a magány. Az elszigeteltség érzése. Ez az érzés azonban nem csak az ilyen emberek “kiváltsága”.
Sofia Coppola megindító alkotást hozott tető alá, melyben a csend, az egyedüllét, az elveszettség érzése nem egy újabb lerágott csont, hanem csupán pillanatokra szűnő fojtás, egy önmagát gerjesztő, önmaga végtelenségébe visszatérő, furcsa álom. Nem nyomja le a torkunkon, nem erőszakolja ránk, csak kézenfog, odavezet, és hagyja, hogy leüljünk a karakterei mellé. Hallgatjuk, milyen fájdalmasan tud zakatolni a hiány. És mi lehetne ehhez jobb terep, mint a nyugati kultúrától oly sok mindenben különböző Tokió?
Charlotte (Scarlett Johansson) hozzáment a sikereiben fürdőző fotós barátjához. Úgy tűnik, tényleg szeretik egymást. Ám a srác állandóan, megszállottan dolgozik, így a lány jobbára egyedül tengeti a napjait, hol programokat szervezve a néha mérhetetlenül idegennek tetsző városban, hol a hotelszobája ablakában ücsörögve. Az elnyúló város panorámája csak még inkább fokozza a magány-érzetet. Eközben Bob (Bill Murray), a világhírű színész a városba érkezik, hogy egy japán whisky márka reklámarca legyen. Az ő hosszú házasságának széleit sem valami szélsőséges dolog rágta fodrosra, hanem az idő, a hétköznapok: a megszokás.
Kettejük találkozása aztán kinyitja az ablakokat, megszünteti a fojtást, és friss levegő árasztja el a helyiséget. De nem olyan módon, ahogy sokan várnánk. A csend nem szűnik, a tempó nem pörög fel, nem szabadulnak el az indulatok vagy robbannak be a vágy motorjai. Levegőhöz juttatják egymást.
Bill Murray számomra ebben a filmben vált igazán színésszé. Színművésszé. Kicsit, mintha önmagát alakítaná. Nem játszik, hanem élteti a karakterét. Élmény nézni minden mimikáját, azt is, ahogy az arca sem rezdül. Sem előtte, sem utána nem láttam ilyen nagyszerűen alakítani.
A filmnek vannak humoros momentumai, de nem az a fajta, amitől a térdedet csapkodod. Fájdalmas, de nem olyan dráma, amitől felvágod az ereidet. Viszont kapsz egy olyan élményt, amit szívesen viszel magaddal, mert megmutat nagyon fontos részleteket az emberi minőségnek arról a polcáról, amelyről mindannyiunknak érdemes lehet választani.
A rendező hölgy egyébként Francis Ford Coppola lánya, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Keresztapa trilógia vagy az Apokalipszis most!
És ha lehet, eredeti nyelven, felirattal nézzétek!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez