Mindig csak várunk...várjuk, hogy elmúljon a szerelmi bánat, aztán várjuk az újabb szerelmi ölelést, várjuk a nagy napot, a tökéletes pillanatot...

Várunk és várunk, de nem örömteli várakozással, hanem epedve, türelmetlenül, vagy félelmekkel tele. Várunk az életre, de nem éljük. Elfelejtjük, hogy aki mindig vár, az soha nem él. Olyanok vagyunk, mint a nő, aki vágyik a megtermékenyülésre, de gyereket szülni már nem akar.

Télen várjuk a tavaszt, rossz időben a napsütést, magányban a társat, bajban a vigaszt, és amikor megtörténik, akkor annyira váratlanul ér minket, hogy nem is tudunk mit kezdeni vele.

Várjuk, hogy a mennyországba jussunk, amit a végső célnak hiszünk, hogy ott már ne kelljen még valamire várni. Amikor pedig felismerjük, hogy az is csak egy állomás a végső egység felé vezető úton, akkor megnyugszunk. Még ott is van mire várni.

• életszemlélet férfiszemmel stylemagazin férfiszempont vágyak

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!