Férfiszempont: Lecke az egyedülléttől
A legtöbb ember retteg az egyedülléttől. Nyomasztó és fájdalmas, mondják sokan. Egész életemben tartoztam valahova, tartoztam Valakihez, függtem Mástól, másoktól, és természetesen számíthattam másokra, vagy éppen A Másikra.
Persze mint mindennek az életben, az egyedüllétnek is vannak fokozatai. Nem az erdő sötét mélyén, nem egy kietlen sivatag kellős közepén, és nem az út szélén csavargóként élem életem utóbbi két évét. Mondjam azt, hogy szerencsés vagyok? Minden bizonnyal igen, szerencsés vagyok.
Csupán az egyedüllét keserű ízét kóstoltam a kezdeti időkben, mely később hidegzuhanyként térített észhez, s terelt a felismerésig, hogy rájöjjek, az egyedüllét remek dolog tud lenni. A kaland, az igazi szabadság érzése mindig létezett bennem. Szeretek félrevonulni, szeretem érezni azt a fajta szabadságot, mikor nincs semmi kötöttség, mégis tudod, ahol vagy, az maga a mindenség, ahol nincsenek sem elvárások, nincs EGO, sem modern civilizáció, sem ostoba és jelentéktelen problémák, melyek az ember lelkét emésztik fel napról napra. Felsőbb szintű szabadság ez, melynek hatására az ember, elkezdi igazán értékelni az Életét és magát az Életet, ami minden egyes percben körülveszi, s benne dolgokat, melyeket talán észre sem vett korábban.
Az egyedüllét legtöbb esetben kéz a kézben jár az egyhangúsággal, a monotonitással. Tudod, mint az a bizonyos borsó a héjával. Volt idő, mikor gyengén átadtam magam a szürkeségnek, majdnem magával rántott a magány, s akkor átsiklottam a mérhetetlen hatalma felett, csupán éreztem, hogy valami erőteljesen húz a mélybe. Valami belül könyörtelenül emésztette a lelkem, és a korábbi vibrálásom, pezsgésem oly némán váltotta fel a rettegett üresség.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez