Férfiszempont: Kicsit szomorkás a hangulatom máma, kicsit belém szállt a boldogtalanság
Szeretem ezt a számot, természetesen a Németh József változatot, meghallgatom és szomorkodom egy kicsit, de azért ad egyfajta inspirációt is a végén, persze nem úgy, mint a Sex Pistols angol punk együttes koncertje a 80-as években, valahol egy Londoni külvárosban
Amikor egy író, aki a lelki dolgokat képes igazán jól átadni az olvasóknak és azt veszi észre, hogy egyfajta írói válságba került ezért nincs kedve abban a témában írni, amiben hiteles, akkor valami történt ott belül. Mostanában sokat írtam a járványról, gyümölcslevekről, bosszantó és vicces történetekről, véres madárszarról ami a kopasz fejemen landolt nem régen, de szerelemről, érzelmekről, szinte semmit.
Persze mit is írhatnék, hiszen nem igazán történik velem semmi, mintha csak lapozgatnék egy üres könyvet és keresném benne a tartalmat, de csak szőrös lábú pókok kacsintanának kajánul vissza. Néha persze barátkozom azért hölgyekkel is egy kicsit, kapok gyorsan egy két fülest, aztán megint pár hónap meditációs és lelki posvány ürítő szünet következik. Aztán megint erőt veszek magamon, felveszem a citromsárga öltönyöm (nyilván csak viccelek) és szervezek egy randit, jön valaki, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment.
Nem is tudom, mintha kiégtem volna, de az is lehet, hogy csak a virtuális mező égett ki a mátrixban, amin heverészem, ki tudja. Apropó, most hogy firkálgatok mindenféle összefüggéstelen mondatot, vajon segít ebben most nekem Toshifumi Hinata / Reflections című száma? Lehet, inkább valami vidámabb zene kellene, de most ehhez van kedvem, de az is lehet, hogy a tegnapi sushi vacsorámban volt valami olyan ízfokozó, ami a gondolataimat is egy cseresznyefa virágzásához illesztette. Na, de vissza a szürke valóságba, fontos lenne még így 50+-os férfiként is hinni a szerelemben, mert valahol azt olvastam, hogy az ember azért alapjáraton egy társas lény, sőt mi több vágyódik a boldogságra is. Én egyébként teljesen átlagosan gondolkodom ebben, azaz ha sokszor csalódom, akkor hajlamos vagyok feladni a reményt, hogy valaki képes lesz majd kimászni a párkapcsolati pöcegödörből és visszafelé mászva, kitisztítja majd az úton eltömődött szűrőimen a lukakat.
Lassan már nem is tudom igazán milyen hölgyet is tudnék magam mellé elképzelni, hiszen az okos és intelligens hölgyek elkerülnek valamiért, talán mert túlságosan őszinte és kitárulkozó vagyok. Persze simán lehet, kicsit sokat képzelek magamról és a valóságban egy mindig mindent túlgondoló ostoba öregember lettem. Lassacskán már a normális párkapcsolatokban sem hiszek, kizárólag abban, hogy mégis csak jó lenne valaki mellém, de nyilván nem azért, hogy ne egyedül öregedjek majd meg, hanem azért mert nagyon hiányoznak a női energiák. De miért fontos az, hogy újra keressem a szerelmet, hogy hajlandó legyek ezért újabb lelki erőforrásokat mozgósítani?
Azt mondják a „spirituálisan magasan képzett emberek”, hogy az igaz szerelem akkor talál majd rám, amikor a legkevésbé számítok rá, hiszen akkor már készen állok arra, hogy bevonzzam még akkor is, ha már elveszítettem a reményt arra, hogy valóban megtalál. Sok csalódás után én is hajlamos vagyok elhinni miért is jó dolog a szerelem, és miért is fontos egyáltalán hinni benne, hogy valamikor megtalál. Persze tudom én, hogy a szerelem ezerszer több annál, hogy szimplán csak ne legyek egyedül, nem vagyok én egy érzelmi ösztönlény, hiszen voltam már szerelmes. Megpróbálom most, hogy tiszta az agyam így éjjel kettő felé leírni egy két gondolatomat még, aztán elmegyek aludni.
Hiányzik egy lelki társ az életemből, már nagyon régóta…
Amikor szerelmes voltam és rátaláltam valakire, akire minden nagyon jól működött, akkor ő volt minden tekintetben a valódi társam. Így ő nem csak egy személy volt, akivel sok időt töltöttem el, és akivel jó kis programokon vettünk részt, de ő lett az igazi lelki barátom is egyben. Ez sok mindenen túlmutat, hiszen ő anélkül is tudta mire vágyom, mire gondolok, hogy ezt megkérdezte volna tőlem. Csak rám nézett és tudta, hogy milyen lelki állapotban vagyok és ez kölcsönös volt. Ő volt a lelkiismeretem, kiegészíttet és teljessé tette az életemet és én is az övét. Barátom volt és én az övé, együtt toltuk a szekeret a sáros földúton és ha kellett megtámasztottuk egymást, az élet bűzlő és savas viharjaiban is. Már régóta nem éreztem ezt, nincs most kire büszkének lennem, olyan lettem ezen úton, mint egy unalmas színdarab, lelketlen amatőr színészekkel. Talán ezért is perzseltem meg magam egy digitális elektromos öngyújtóval, mert az hittem, hogy az analóg érzelem nem kompatibilis vele, így nyugodtan játszhatok a tűzzel. Nem vagyok elkeseredve, vannak most fontosabb megoldandó dolgok is az életemben, de nincs kivel megosztani most semmit, így egy bazinagy üresség tátong ott belül. Az élet sok leckét adott mostanában nekem, remélem, hogy azzal az okkal, hogy azokból tanulva megtaláljam, majd amit és akit keresek, illetve a valódi harmóniát önmagammal és majd egy valódi társsal egyszer csak. Azt, hogy mikor jön ez el, akarom-e egyáltalán, azt nem tudom, de megpróbálok benne hinni, pedig nagypapám azt tanította nekem, hogy hinni csak is a templomban szabad, akarni pedig a wc-n. Azért valamit ma már pontosan tudok, hogy az a sok pofon, amit kaptam, ennek a következménye. Amennyiben tényleg minden okkal történik, akkor lehet megértem ezt majd egyszer, ha képzett lelki coach leszek. Most azonban az a legfontosabb, hogy bízzak abban, hogy ez az unalmas széria egyszer véget fog érni és megtanuljak bizalommal lenni is, hiszen így előbb vagy utóbb de biztosan találok majd valakit akit megérdemlek és aki megérdemel engem is. Tudom, hogy értékes ember vagyok, még ha az nem is látszik olyan nagyon kívülről, mert azért az én pofim sajnos, nem egy metroszexuális kisfiú style…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez