Férfiszempont: Négy fal között
Amíg az otthoni munkavégzés szabadon választható volt, sokkal kiegyensúlyozottabbak voltak a napjaim. Ekkor úgy éreztem, hogy az effajta munkának csak pozitív hatása van. Majd jött 2020 márciusa.
Kötelezően hazarendeltek. Nemcsak engem, hanem, akinek a munkája és a technikai feltételek megengedték - mindenkit. Az első néhány hét, az újdonsága varázsa még tetszett is. (A történethez azonban még hozzátartozik, hogy egyedül élek.) Megláttam a pozitív hatását annak, hogy nem kell beutazni az irodába. Eleve nem szükséges korán felkelni - meg lett spórolva a beutazás, illetve a visszaút ideje és a velük járó stressz. Plusz nincs az a nyomás sem - lehet, hogy a nőknél kiélezettebben, hogy mit vegyek fel.
Néhány hét elteltével, ahogy a hírek sem tudtak semmi jóval kecsegtetni, elkezdett hiányozni a szocializáció. Nem volt kihez szólnom fizikailag. Reggel felkeltem, bekapcsoltam a laptopot, elvégeztem a munkát, majd a munka végén lezártam a laptopot és ott volt 17 órától egészen a lefekvésig sok-sok órám. Mihez kezdjek velük? Sokszor panaszkodunk, hogy nincs időnk semmire, most pedig ránk szakadt rengeteg idő és a magam részéről tanácstalan lettem - mihez kezdjek ezzel a sok idővel?
Puzzlet kezdtem el kirakni, olvastam, körülbelül a világ összes filmjét megnéztem - ám élő szó az ajkaimat nem nagyon hagyta el. Úgy éreztem, hogy a lakás falai szinte minden egyes nappal közelebb kerülnek egymáshoz és a helyem egyre kisebb.
Már júniust írtunk, amikor a világ teljesen beszűkült számomra arra a pár négyzetméterre. A napi hírek figyelése sem dobta fel a hangulatomat, sőt egyre lejjebb nyomott. Nagyon egyedül éreztem magam. Úgy éreztem, hogy átestem szinte a ló másik oldalára és ki sem akarok menni már a lakásból.
Hogy valami interakciót tapasztaljak, ételt és szükségtelen dolgokat rendeltem jó néhány alkalommal, hogy legalább a kapucsengő és a futár hangja feldobja valahogy a napomat. Ám az a két mondat az átadás-átvételnél csak pár másodperces volt. Az ételt megettem, a rendelt kütyüt pedig a polcra tettem. És maradt minden ugyanúgy, vagyis nem. A mozgás hiánya és a rendelt junk food megtette a hatását - gyarapodni kezdtek a kilóim.
Ebben a három hónapban jöttem rá, hogy mennyire nem vagyok tudatos. Hagytam, hogy az extrém helyzet magával sodorjon és lenyomjon. Kiengedtem a kezemből az irányítást és a napok csak elteltek, ugyanúgy. Az emberek társasága még mindig nagyon hiányzott. Hiába vettek körül a 21. század technikai vívmányai, amellyel a világ bármely pontjáról láthatjuk, hallhatjuk egymást, ám mégsem vagyunk egy légtérben, nem tudunk egymás szemébe nézni, nem érezzük egymás kisugárzását, nem ölelhetjük meg egymást. Teljes izolációban éreztem magam és a gondolataim is egyre mélyebbre vittek.
Talán június végén, ahogy enyhültek a szigorítások találkoztam egy ismerőssel, aki megrökönyödve konstatálta, hogy rám sem ismer. Kb. mint egy zombi vonszoltam magam, a junk food-tól kikerekedett arcomon mosoly sem volt látható. Mély beszélgetéssé alakult a találkozónk és minden szóba került, amivel kikerülhetek ebből a helyzetből. Csoportos edzésre kezdtem járni, hogy társaságban legyek és jót tett a fizikai erőnlétemnek is. Valóban jó hatással volt rám. Az emberek, akikkel csak úgy beszélgettem sokat dobott a közérzetemen. Az olvadni kezdett kilók pedig megint csak sokat dobtak a hangulatomon. A nyár jól telt. Azzal kezdtem foglalkozni, ami örömet okoz.
Szeptemberben azonban megint kezdődött minden elölről. Minden megint bezárt körülöttünk és én újra egyedül maradtam a lakásban. Számomra nem a vírusnak voltak hullámai, hanem a bezártságnak és a magánynak.
Folyt.köv.
A cikket írta: Ráki Tamás
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez