Felelősségük teljes tudatában
Kezdem úgy, mint egy körbeülős terápián az egymással farkasszemet néző betegek: Éva vagyok, 28 éves, áttétes méhnyakrákos. A történetem nem magánügy. És azért nem az, mert lehet, valakinek segíteni fogok ezzel, hogy csupán felhívom a figyelmet.
Az elején szeretném leszögezni, hogy ez nem valamiféle személyes tragédia, nem segítséget szeretnék kérni, nem is keresek egy ezredik alternatív gyógymódot, újabb frenetikus szaktekintélyű doktor telefonszáma pedig végképp nem hiányzik a virtuális noteszemből. Egyúttal köszönöm a végtelen és kedves aggódást, remekül vagyok, nem érzem magam betegnek, egy pillanatra sem estem kétségbe, vagy szólított meg a halál gondolata. Pontosan tudom tehát, hogyan fogok meggyógyulni. Csupán azért írom le ezt a történetet, mert ezidáig azt hittem, én vagyok szűk körben az egyedüli nő, aki a leleteiről nem kap értesítést időben, vagy egész egyszerűen félrediagnosztizálják. De nem: kettő átokverte hónapja vagyok tudatában ennek a kellemes kis diagnózisnak, és alig találkoztam olyannal, akinél nem ugyanaz lett volna a forgatókönyv, mint az én esetemben. Azt kell mondjam, valójában fogalmam sincs, hogy hol voltak ezek az orvosok, amikor az egyetemen a méhnyakrák tüneteit tanították. Talán pillangót firkálgattak és nem néztek fel a táblára, vagy esetleg a zsebredugott walkmanjükön hallgatták a Neotontól a Szép nyári napot, mert a drágalátos professzoruk túl unalmasan adta elő a női szerveken előforduló daganatos megbetegedések tüneteit? Jóég tudja ezt ma megmondani. Vagy még az se.
2013. május egyik forró délutánján az állapotos barátnőmmel cseverészünk a Honvéd utcai lakásom gangján, amikor vetélés-szerű vérzés tör rám. Egészen pontosan kettő perc leforgása alatt tárcsázom a Hercegprímás utcai rendelőintézetet, hiszen az egy jól irányzott köpésre van a lakásomtól, és nem telik el tíz egész minutum, már ott ülök a váróban. Vizsgálóba be, doktorbácsi megvizsgál, én kétségbeesve kérdezem, vajon mi lehet a baj. Ő erre hümmög, talán ez, talán az. Kenetet vesz. Azt mondja valószínű, hogy a fogamzásgátlót kell megváltoztatni. Amiatt lehet ennyi vér? Igen, az is előfordulhat, jöjjek vissza egy hét múlva. Gyógyszert felír: új antibébi, plusz egy bónusz vérzéscsillapító. Természetesen beszedek mindent, régi bogyókat abbahagyom, vérzés abbamarad, egy hét múlva vissza. Akkor történetesen másik orvos rendel. Rám néz, megkérdi vérzem-e még, mondom nem. Jól van, akkor minden rendben. Meg se vizsgál, szélnek ereszt. (Itt szeretném hozzáfűzni, azt egyik se mondja, hogy a rákszűrés eredménye abban a szent percben még nincs a kezükben, én pedig annak tudatában sétálok ki az ajtón, hogy itt bizony nincsen az égegyadtán kivül semmi baj. Megjegyezném, egy pillanat erejéig nem fordult meg a fejemben, hogy rákos lehetek 28 esztendősen.)
Eltelik két hét, tombol a nyár, koncerten ugrabugrálok. Éjfélt üt az óra, és én rohanok haza, de nem azért mert a hintóm visszaváltozik tökké, az üvegcipőt pedig úgyis otthagyom a szurkos lépcsőfokon, majd a herceg megtalálja, nem bizony: újra ugyanaz a vetélésszerű vérzés. A barátom még aznap felhívja a roppant nagy szaktekintély hírében álló nőgyógyász barátját, aki kedvesen fogad is, szinte azonnal. Elmondom a panaszt, közlöm, hogy csináltak rákszűrést, de az nem mutatott ki semmit. Persze semmilyen papírt nem kér és nem is ad, ingyen és bérmentve, roppant kedvesen megvizsgál, hiszen a barát az barát. A következő diagnózis az új szuperdoktor szájából: méhszájseb. Lábjegyzet: „Maga túl fiatal ahhoz, hogy komoly baja legyen. Jöjjön vissza, ha elmúlt a vérzés és kikezeljük.” Megnyugszom, nincs baj, és végre jó kezekben vagyok. Egy hónap múlva vissza (igen, addig véreztem). Doki bácsi újból kedves, újból fogad, ecseteli a problémámat, majd kezelés közben hozzáfűzi, hogy ez bizony baromi nagy seb, valószínű mégegyszer kell jönnöm kezelésre. (Még ekkor sem tűnik fel neki, hogy a 4x6 centis tumoromat kenegeti lenyűgöző szorgalommal.) Azt tudni kell, hogy én világéletemben racionalista ember voltam. Olyasvalaki, aki abban hisz, hogyha beüt a ménkű, akkor rohanni kell a doktorokhoz, és ő majd meggyógyít. Sosem hittem a hókuszpókuszokban, azt pedig közröhej tárgyának tituláltam, hogy a betegség lehet lelki eredetű. Ám, ha az ember tudományhívő leánya végigmegy egy ilyen tortúrán, és még mindig azt tapasztalja, hogy nincsen semmiféle gyógyulás, akkor elkezd alternatív gyógymódok után kutatni. Ennek fényében megjártam a kineziológust, a talpreflexológust, a parapszichológust, el is kezdték a kezelésem, és közelebb jutottam valamiféle féltve őrzött, belső titokhoz, amivel nem mertem addig szembesülni. (De térjünk vissza a történetemhez, erről majd egy másik cikkben mesélek.)
Szóval a méhszájseb-kezelős körök után alternatív gyógymódok következtek: megváltoztattam az étrendemet, az életvitelemet, de éreztem, hogy annál már nagyobb a baj, mint amit néhány deci, frissen préselt zöldséglével le lehet öblíteni. Teljesen véletlenül, egy november végi napon visszamentem az első állomásra, mert épp a Hercegprímás utcában öntött el a vér, így hát az volt a legkézenfekvőbb, hogy beugrom oda egyfajta tűzoltásként. És akkor sűrű pislogások közepette kezembe adták a júniusi leletemet, ami már akkor P4-es eredményt mutatott, azaz a diagnózos súlyos méhnyakrák. Köpni nyelni nem tudtam. Ők persze szabadkoztak, hogy hívtak, és hogy miért nem mentem vissza, de én akkor, ott nem akartam arra gondolni, hogy mi történt az elmúlt néhány hónap alatt, hogy ki mekkorát hibázott, hanem csupán annyi lebegett a szemeim előtt, mi lehet a következő lépés, és minél hamarabb, ergo azonnal cselekedjünk. Így kerültem másnap délben a Péterfy kórház nőgyógyászatára, a lehető legjobb kezekbe (de ez szintúgy nem ennek a cikknek a témája lesz).
Past Present Future?
A történet tanulsága és a jelenlegi életem szlogenje ennyi volna: EGYEDÜL TE VAGY FELELŐS A TESTEDÉRT! Az orvosnak nem vagy szívügye, sem rokona, sem ismerőse, sem boldog őse, sem senkije! Ha nincs a kezedben a lelet, akkor kérdezz! Ha nem mond semmit, akkor kérdezz! Ha akkor sem válaszol, akkor kezdj el kiabálni, firtasd, ne hagyd annyiban, gondolj a legrosszabbra, rendezz jelenetet, sok hűhót semmiért! Inkább legyen a mai napon műbalhé, mint holnap valódi dráma. Az orvost nem érdekli, ha a lelet nem kerül a kezedbe! Vedd tudomásul – még ha törvényileg ez a rész támadható is volna – ő mindent megtett azzal, hogy egyszer felhívatott az asszisztenssel. Az olyasfajta doki pedig a fehér hollónál is ritkább, mint amilyenhez a legvégén kerültem, teszem hozzá, még éppen időben. Lehet, neked nem lesz alkalmad szerencsekártyát húzni hozzá.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez