Félelmeink hálójában
Annyira tipikus. Ismerik azt az érzést, amikor a legnyilvánvalóbb helyzetekben váratlanul földbe gyökerezik a lábunk és úgy érezzük, képtelenek lennénk egy adott szituációban cselekedni, mert a félelem marokba fogja szívünket és hiába szorítjuk mellkasunkra a kezünket, próbálva fogást találni a nyilvánvaló fájdalmon, azon a torokszorító érzésen, ami minden határozott döntésünket egy vonással kettészeli?
A félelmeinkre sokszor nincs logikus magyarázat. Félhetünk olyan dolgoktól, amelyektől valójában undorodunk, vagy félhetünk a magasságtól, a mélységtől, a bezártságtól. Félhetünk bizonyos állatfajtáktól, az éjszakától, a sötétségtől, a magánytól, a tömegtől, a haláltól. Hiába próbálunk értelmes magyarázattal érvelni, mikor elkap minket a szorongás heve, abban a pillanatban amint olyan helyzettel találkozunk, amitől retteg elménk, minden más gondolat kiszáll a fejünkből és nem tudunk tovább haladni. A szorongással és a pánikbetegséggel küzdők sokszor azt sem tudják megmondani, hogy mitől félnek, mert amint az érzés görcsbe rántja a testüket, az izmok befeszülnek, és az embernek elkezd járni az agya azon, hogy most lesz vége, most lesz baj.
Valójában akkor sem tudunk mit kezdeni azzal, ha tudjuk mi vált ki belőlünk rettegést, mert attól ugyanúgy menekülni fogunk a helyzetektől. Pedig valójában a világ adott, a sötétség, magány, éjszaka és egy pók tőlünk függetlenül, mindenféle érzelmi töltöttség nélkül létezik, a félelmeinkhez az elménk adja az adalékanyagot. A legnyilvánvalóbb felé halad az agyunk, hiszen végső soron félünk attól, hogy meghalunk. Félünk attól, hogyha elhagynak minket, egyedül kell szembesülnünk az élet adta kihívásokkal, és nem leszünk szeretve. Ha ránk mászik egy kis pók, valójában undorodunk tőle, de nem feltétlen halunk bele a találkozásba, természetesen akadnak kivételek, de legtöbbször nem egy mérgespók vált ki belőlünk indulatot.
Mitől is félünk valójában? A fájdalomtól. Attól félünk, hogyha bizonyos dolgok bekövetkeznek az életünkben, az nekünk fájni fog, mert az elme a legrosszabb forgatókönyvet gyártja újra és újra. Nem merek felmászni, mert félek, hogy leesek. Nem merem megfogni a kezed, mert félek, hogy ellököd magadtól. Nem merek munkát vagy lakóhelyet váltani, mert félek, hogy nincstelen leszek. Nem merek ellent mondani, mert félek a vitától. Nem merek kiállni magamért, mert akkor pofátlannak néznek. Nem merek egyedül elmenni sétálni az éjszaka közepén, mert félek, hogy idegenek bántanak… Nem mondom azt, hogy a félelmeinknek nincsen realitásértéke sokszor, de ha fokozatos szorongásban és stresszben tartjuk a szervezetünket, mert nem merünk lépni önmagunk felé, hogy megtaláljuk az adott probléma gyökerét, és azzal foglalkozzunk, akkor mindig félve nézünk a hátunk mögé.
Egyedül sosem éreztem magamban biztonságban. Kiskoromban nagyon szerettem a szüleimmel aludni, bevackolni magam apukám és anyukám közé, nagymamáim kezét fogva elaludni és odaszaladni nagypapához, ha rosszat álmodtam. Aztán volt olyan időszakom is, amikor folyamatos rémálmaim voltak évekig és szinte sosem aludtam normálisan fény vagy társaság nélkül. Ha feküdtem az ágyban, mindig arra vártam, hogy a létem biztonságban érezzem, de ezt sosem kaptam meg. Ami a legnyugtalanítóbb volt számomra, hogy nem nőttem fel olyan környezetben, ahol ne biztosították volna számomra a biztonság érzését, mégis úgy rettegtem, mintha háborús övezetben éltem volna. Emlékszem azokra a pillanatokra, amikor mégis megéreztem a biztonságot, amikor a partnerem mellett aludtam és néztem, ahogy karját körém fonta. A másik álmának nyugalma engem is elringatott. Később féltem a társasági kihívásoktól, ezért mindig fekete bárány voltam a suliban, mert mindig betegre izgultam magam. Megrögzötten féltem életem nagy váltásaitól, a konfliktusoktól, és a magánytól.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez