Azért vagyok egyedül - mondhatnám - mert ez így jó nekem, de ez elcsépelt hazugság, a külvilágnak tett magyarázat lenne csupán és régen talán ezt mondtam volna. Ma már azt mondom, mert most ezt választottam. Nem igaz, hogy nem vágyom én is az ölelésre, nem vágyom szerető, viszonzott érzésekre, gondoskodásra, közös programokra, esténként közös vacsorákra, és nem alkalmi légyottra. Nem igaz, ha azt mondom, nem fáj olykor a magány. Fáj. Néha Piszkosul, de már nem baj, hogy fáj.

Vágyom egy kapcsolatra, de nem elég vágyni rá, készen is kell állni a befogadására, megengedésére, igenlésére. Őszinte elköteleződésre, önhittre, önismeretre van szükség egy működő, szerető kapcsolódáshoz. Hogy ez hülyeség, hogy miért gondolom így? Lehet, ez az én utam. Lehet ezt másképp is csinálni, lehet ezt párban is felfedezni és egymást sanyargatva, játszani, egymáson áttaposni, tőröket döfni, majd követelőzni, és csalódni, mert nem ismertük sem önmagunkat sem a másikat, és valójában különben sem illettünk össze, csak nem a másikra figyeltünk, hanem amit akartunk ettől a kapcsolattól, csak a légvárakra koncentráltunk. Nem utolsó sorban együtt jobb volt, mint egyedül.

A saját utamat bejárva sokszor csak adtam, azt remélve, hogy kapok, és nem azért, mert adni akartam, mert azt igazán nem tudtam, és befogadni még ennyire sem. A játszmákkal teli párkapcsolati ösvényeket én is megjártam és ezek, ahogy elvettek belőlem, úgy hozzám is tettek, önmagamról tanulhattam nagyon sokat. Már nem csak valakire vágyom, aki kitölti az űrt, mert az bárki lehet, és akkor nem lennék egyedül. Én már magamat akarom és Őt, a társamat. Tapasztaltam és felfedeztem saját erőmet és gyengeségeimet. Belenéztem a piszkos tükrökbe bátran és bevallom sokszor nem tetszett, amit ott találtam. Ez is egy ok, hogy miért vagyok most egyedül, mert szebb tükröt szeretnék varázsolni és nem a tükröt kell ehhez megpucolnom, hanem magamat.

A magányt választva előbb magam mellett akarom elkötelezni magam. Ezért választottam most azt, hogy én jövök, most csak én. Nem a másik, nem a félelmeim, nem az elvárások, nem a megfelelések és hamis kapcsolatok, hanem én és a magamra fordított idő. Tiszta lapot szeretnék nyitni, kapcsolatban akarok lenni önmagammal és magamra figyelni. Magammal randevúzni, és a magam erejéből fellelni a boldogságomat, az egyensúlyomat, a szabadságomat. Magamhoz hű lenni, megvalósítani az álmaimat és nem várni, hogy elmúljon felettem úgy az idő, hogy ezeket nem tettem meg. Nem akarok kifogásokat keresni és hárítani, áldozati báránybőrbe bújni. Felelősséget akarok vállalni az életemért és magamért, meghozni olyan döntéseket, amik a szívem szavát követik. Nem akarok lemondani egyetlen olyan részemről sem, ami én vagyok, csak hogy legyen mellettem valaki. El akarom fogadni magam, és ehhez fel kell lelnem őszintén, aki vagyok, nem azt, amivé formált és korlátozott a világ, hanem a szabad önmagamat megélni, a lelkem igaz tükrét nyújtani, hogy ezt majd Ő is el tudja fogadni.

Nem akarok valaki mellett lefeküdni, csak hogy közös képet posztolhassunk, de semmi valódi nincs mögötte. Nem ijeszt már meg, hogy mit vár el tőlem a világ, miért nincs kapcsolatom, és miért nincs még gyűrű az ujjamon. Miért nem posztolom a gyerekem 1 hónapos képét a facebookon. Nem remegek, hogy bármiről is lemaradok, csak mert még ez nincs az életemben, nem irigylem, nem fáj látnom, hogy másoknak látszólag ez van, vagy azoknak a kevés embereknek, de valódi tartalommal, tényleg van. Én nem akarok az első jól szituált valakihez lehorgonyozni, majd egy nap felébredni, hogy elmentünk egymás mellett, mert igazán nem ismertük saját magunkat és akkor jöttünk rá, hogy mások vagyunk és nem erre vágyunk, nem a szívünket követtük, csak megalkudtunk, biztonságból, félelemből.

• egyedüllét elköteleződés fejlődés gondoskodás kapcsolat önbecsülés párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!