Sokszor úgy érezzük, hogy mindazt, ami bennünk van, senki sem érti meg. Küzdünk és harcolunk önmagunk ellen, a belső démonjain ellen. Időközben pedig elfeledkezünk arról, hogy vannak dolgok, amiket éppen elég lenne csak elfogadni és a megfelelő helyre tenni magunkban. Amikor ezt felismertem, rájöttem segíthetek önmagamon, ha eszerint élem az életem. Ezeket a dolgokat fogadtam tehát el magammal kapcsolatban:

Az esendőségem nem szégyen

Talán gyenge embernek érezhetném magam, mert sokszor esténként elalvásig sírok. Vagy azért, mert sokszor úgy érzem küzdelem minden egyes napom, és küzdök azért, hogy "túléljem", vagy hogy sokszor igazán elcseszettnek érzem önmagam. De a valódi csavar az, hogy ez egyáltalán nem a gyengeségem jele, hiszen mégis felkelek minden egyes nap és teszem, a tőlem telhető legtöbbet. Erő kell ahhoz, hogy megtegyem és erő ahhoz is, hogy ne adjam fel. De nem teszem. Egyszerűen csak elfogadtam azt a tényt, hogy az esendőségem nem szégyen.

Minden sérülés a saját ütemében gyógyul. 

Egy ideig úgy éreztem nem haladok a gyógyulásban. Nem vagyok képes gyorsabb tempóban feldolgozni a lelki sérüléseimet. Aztán rádöbbentem arra, hogy mindenki a maga ütemében képes a gyógyulásra és a sürgetés többet árt, mint használ. Nem szabad csalódottságot érezni önmagunkkal kapcsolatban, ha sok időbe telik míg túljutunk a nehezén. Ez nem egy verseny. Időt adtam magamnak és ezzel rengeteget segítettem a lelkemnek. A kulcs az elfogadásban rejlik. 

A múltam nem a jövőm mutatója. 

Talán most úgy érzed, hogy kudarcot vallottál mindenben. Talán úgy érzed a múltad súlya határoz meg mindent. De tudd, hogy ez nem igaz. Nekem is időbe telt mire elfogadtam, hogy nem a múltam határozza meg a jövőmet. Igen, a traumák, a pofonok transzformáló erejűek voltak, de csak rajtam múlik, hogy milyen lesz az életem. A hozzáállásommal tudok a legtöbbet segíteni magamon. Így már nem küzdök a belső démonokkal, egyszerűen csak helyére próbálom rakni a múlt képkockáit. 

Mindenkinek van poggyásza. Mindenkinek vannak rossz szokásai. De nem mindenki beszél arról, milyen fárasztó gyógyítani magunkat. Volt idő, amikor azt hittem, hogy túlléptem bizonyos belső démonokon, de kiderült, hogy csak elnyomtam magamban. Kiderült, hogy a lelki egészségemre több figyelmet kell fordítani, mint gondoltam. Kiderült, hogy a gyógyulási folyamatom még messze nem ért véget. De ezzel semmi gond nincs. A legfontosabb az az, hogy én, sokakkal ellentétben teszek azért, hogy fejlődjek, hogy gyógyuljak és elfogadom ennek a folyamatnak az idejét is. 

Mindig lesznek olyanok, akik tévesen ítélnek meg téged - és ezzel neked nem kell foglalkoznod. Vannak, akik azt feltételezik, hogy tökéletes életet élsz, és kritizálni fognak a panaszkodásért. Mások azt fogják feltételezni, hogy szerencsétlen vagy, egy csődtömeg, vagy éppen túl naiv. De ezek az emberek és a véleményük egyáltalán nem számítanak. Nem tudják, hogy valójában min mész keresztül. Nem tudják, hogy neked ez mekkora energia és türelem. Nem ismerik a munkát a színfalak mögött. Fogadd el, hogy kritikusok mindig lesznek, de neked ezzel semmit nem kell tenned. 

Néha külső segítséget kell kérni. Egy idő után én is beláttam és elfogadtam azt a tényt, hogy néha nem fogom tudni egyedül átvészelni a nehéz időszakokat. Néha el kell mondanom valakinek, ki kell beszélnem a gondolataimat, és az érzéseimet. Én ehhez egy szakember segítségét kértem és nem bántam meg. Elfogadtam, hogy szükség van olykor arra, hogy valaki objektív véleménnyel szolgáljon. És ebben nincs semmi szégyellni való. Elfogadtam azt is, hogy olykor a szenvedés önmagában csak még jobban meghosszabbítja a fájdalomérzetet és a gyógyulási folyamatot. 

• önelfogadás önismeret

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!